Tordai Teri és Horváth Lili: Hasonlítunk, de nagyon más utunk van

2020. február 28. | Írta: Malina Adrienn

A legtöbb anya-lánya kapcsolatról elmondható, hogy különleges, de Tordai Teri és Horváth Lili viszonya legendás. A két színésznő a színpadon teljesen eltérő karaktert alakít. Az életben is sok mindenben különböznek, miközben mégis nagyon hasonlítanak egymásra.

• Nyugodtan mondhatom, hogy irigylésre méltó az az energia és életöröm, amely árad önből. Van ennek valamilyen tanulható titka?

Tordai Teri: Nagyon jól viselem a koromat, de ezt anyukámtól örököltem. Sok szép dolgot elértem az életben, és valahogy lélekben örök fiatal maradtam. Bennem ma ugyanúgy megvan a kíváncsiság a világra, mint a 12-13 éves gyerekekben. Sokszor érzem azt, hogy le vagyok maradva.

Képzeld el, nekem még internetem sincs! Tudom, ez nem dicsőség, de próbálok valahogy lépést tartani, és mostanában pont azt találtam ki, hogy jobban ott kellene lennem az online médiában. Mondjuk ki kéne próbálnom például egy Youtube-csatornát „Mit mond erre a Teri?” címmel.

Hogy az a sok minden, ami manapság körülveszi a fiatalokat, az hogyan hat rám, mit gondolok én erről. Egy ilyet el tudnék képzelni. Végtelenül tisztelem a fiatalokat, és nagyon jó hatással vannak rám. Az ő világuk ma már teljesen más.

• A gyerekekhez való kötődés vezérelte abban is, hogy tanítóképző főiskolát végezzen?

Tordai Teri: Igen, kezdetben nem a művészi pályára készültem. Miután elvégeztem a tanítóképzőt, rájöttem, hogy hatni akarok az emberek lelkére. Valahol a tanítás a legszebb színjáték, csak közben át kell adni a tudást. Aztán elkezdtem keresni a lehetőséget, valami újat akartam…

• Nehéz lenne felsorolni, hány szerepet játszott el, ráadásul nem csak a színpadon, hanem a filmvásznon is.

Mindig azt mondtam, hogy én nem a gyengék között akarok kitűnni, hanem a nagyon jók mellett akarok jó lenni.

Amikor azt mondták, hogy olyan királynői alkat a Tordai, arra az én reakcióm az volt, hogy „NEM!” Én másodudvarhölgy szeretnék lenni, mert akkor kevesebbet tudnak számonkérni rajtam.

• Egy színész életében a díjak vagy a közönség szeretete a fontosabb?

Tordai Teri: Nekem mind a kettő. Az biztos, hogy a Kossuth-díj korona volt a pályafutásomra. Az, hogy 76 évesen megkaptam, többet jelentett, mint ha 40 éves koromban adták volna át. Egyfajta ajándék, hogy nem felejtettek el, és nagyon boldog vagyok ettől. 

Néha én is azt kérdezem magamtól, hogy hogyan lehet még mindig így élvezni az életet. Én nem szoktam magammal kapcsolatban a negatívumokat sorolni. Kritikusnak kritikus vagyok, de inkább látom meg a jót, mint a rosszat.

Van ehhez egy nagyon fontos segítségem is. A válásom után Lili vezetett vissza a valláshoz, amire úgy tekintek, mintha ajándékba kaptam volna. Sok minden történik a világban, ami engem is nyugtalanít, de amikor elmegyek egy misére, és körülvesz egy olyan közösség, amelyben az ima után azt mondjuk: „legyen békesség köztünk mindenkor”, akkor egész egyszerűen elfelejtem, hogy hova jutottam, vagy mi nem sikerült.

Egyszerűen csak elkezdem szépnek látni az életet. Mert többre megyek azzal, ha a másikra figyelek, mint ha a saját nyűgeimmel bajlódnék.

• És ha jól sejtem, egy másik csoda az életében – vagyis rögtön három – az unokák.

Tordai Teri: Bizony, Dóri, Áron és Ádám igazi ajándékok. Amikor megszültem a lányomat, úgy voltam vele, hogy világra jött egy tőlem majdnem független egyéniség. Hogy lehetőséget adtam – az édesapjával együtt – valakinek, aki majd megcsinálja önmagát minden előnnyel-hátránnyal, ahogy én is.

Az unokáimnál is ezt érzem. Mi még úgy éltünk, hogy több generáció volt együtt. Az anyukám, a Lili mama, én és a kis Lili. Ez akkoriban olyan természetesen működött. Az unokáimnál már azt látom, hogy ők sokkal önállóbbak, sokkal öntudatosabbak, sokkal többet követelnek maguknak, de ez így van jól. Az idő elszalad, és ha kesergünk rajta, attól nem lesz jobb.

• És milyen nagymama?

Tordai Teri: Nem épp klasszikus… Főzni nem nagyon jól főzök, bár nagyon jó szendvicset tudok csinálni. Amikor kisebbek voltak, segítettem óvodába, iskolába vinni őket. A fiúk ezt már ki is nőtték. Nagyon udvariasak, nagyon kedvesek, de én nekik csak egy idős nagymama vagyok.

Dórika más, ő még csak ötéves, ő még számít rám. Ha Lili azt mondja, hogy Mama, ebben vagy abban segíteni kell, akkor ott vagyok azonnal. Az unokáim számára legyenek elsők a szülők, én csak utánuk jövök. Oly sok mindent elértem ebben a szakmában, olyan sok öröm ért, hát legyen már bennem annyi szerénység, hogy itt ne tündököljek, mint egy nagymama. Hátrébb kell lépni, és én ezt örömmel megteszem.

Horváth Lili: Ez tényleg így van. Bármikor számíthatok rá. Szerencsére közel lakunk egymáshoz, ami mindkettőnknek jó. Tényleg, bármerre nézek, azt látom, hogy a nagyszülői, családi segítségre szükség van, főleg, ha több gyerek van.

• És mit éreznek a gyerekek abból, hogy ki az anyukájuk és ki a nagymamájuk?

Horváth Lili: A nagyobbik fiamon látom, aki most 14 éves, hogy neki már zavaró az ismertség. Azt tudom neki erre mondani, hogy megértem, mert én ugyanebben nőttem fel. Ezt a csomagot kapta, egy kicsit cipelnie kell, de ő majd lehet egy nagyon sikeres kosárlabdázó, és akkor már nem kell azzal foglalkoznia, ki a mamája vagy a nagymamája.

• Neked mennyire nehéz, vagy volt nehéz a folytonos anya-lánya hasonlítgatás?

Bár hasonlítunk, de nagyon más utunk van. Két érdekes személyiség, ami egy-egy ilyen fotózáson is jól kijön. Mama azért nagyon más dinamika, mint én, de jól tudjuk egymást kezelni.

• A Bethlen Téri Színházban a Nőből is megárt… című előadásban együtt játszotok. Milyen érzés?

Horváth Lili: Tényleg érdekes, amikor nem csak a családi kötelék fűz minket össze, hanem a színpad is.

Mindig nagyon megható, ahogy ott állunk a tapsnál a közös darabban. Szerintem Mama is ezt érzi.

• Azért van még egy közös pontotok a színházon kívül: a tanítás.

Horváth Lili: Igen, nálam a színészet és a tanítás is genetika, hiszen már a nagymamám is tanított. A tanítást akkor kezdtem, amikor bezárták a Budapesti Kamaraszínházat. Azt éreztem, hogy több lábon kell állni, és ma már ez sokszorosan igaz.

Nagyon kiszolgáltatott ez a pálya, már nem az van, mint Mamáéknál, hogy végig egy színháznál lehet az ember. Teljesen hullámzó. Azt hiszem, pont jókor talált rám a Lili-suli gondolata, hogy gyerekekkel foglalkozzak.

• Nem nehéz a család, a színház és a tanítás közötti egyensúlyozás?

Horváth Lili: Nekem most jó, hogy szabadúszó vagyok. Ebben nagyon különbözünk Mamától, mert ő ugye most is tagja az Új Színháznak. Nem tudom, nekem hogy alakult volna a pályám, ha nem kényszerből leszek szabadúszó, de mára kifejezetten élvezem. Persze, komoly logisztikát igényel, de én osztom be az időmet, én döntöm el, hogy mit vállalok.

Jelenleg 6-7 darabban játszom, és mindegyik nagyon más, ami hatalmas kihívás. Így van lehetőségem egyik nap egy monodrámában játszani, mint a Zelda, másik este meg épp egy vacsoraszínházzal szórakoztatom a közönséget az Anyád kínjában, az Orfeumban.

De ott van a B32-ben a Mit tennél, ha meghalnék? című előadás is, ami a legjobban megdolgoztat lelkileg engem is és a nézőket is. Ez a darab egyszerre szól az anya és a fiú közötti különös kapcsolatról – nekem is ilyen korú az egyik fiam –, és arról, hogy el tudjuk-e fogadni, hogy a másik ember puszta léte kizökkent a komfortzónánkból. Ráadásul ebben a darabban és a Zeldában is Gergye Krisztián rendezővel dolgozhatok együtt, ami különösen nagy öröm.

• Nehezen teszed le a szerepeket? Otthon mennyire vagytok színésznők?

Horváth Lili: Igazából nem. Én csak addig vagyok színésznő, amíg a színpadon vagyok. De ezt is Mamától tanultam, otthon ő sem játszotta a dívát. Én sem viszem haza a munkát, bár főzés közben szoktam szerepet tanulni. Kell, hogy meglegyen az egyensúly a család és a munka között.

Tordai Teri: Nekem ez nagyon egyszerű. Vannak foglalkozások, amelyeket egy egész életre választ az ember, mert nem munka, hanem hobbi. Nekünk ilyen a színészet. Az, hogy ebben is egymás mellett lehetünk, az csodálatos. Ennél nagyobb kincs nem kell.

Címkék: anya-lánya kapcsolat, tordai teri, horváth lili, lili-suli, budapesti kamaraszínház