Töprengések erről, arról
Érdekes, hogy apaságom filozófiai érdeklődésemet is kitágította. Milyen a jó gyerek? Ősidők óta felteszik ezt a kérdést, de a választ én már tudom. A jó gyerek az, aki alszik, és nem ébred fel öt-tíz percenként, pont abban a pillanatban, amikor a szülei félórás megfeszített altatás után nagy nehezen ágyba kerülnek, és igyekeznek három-négy órát pihenni, hiszen gyermekük ennyit engedélyez nekik maximum.
Azt mondják az élet nem más, mint egy hosszú tanulási folyamat, ha ez igaz, akkor ez hatványozódik, amikor az ember apa lesz. Gyermekkoromban, a ’80-as években óriási csodálattal néztem a ninja filmeket, különösen az nyűgözött le, hogy azok a japán harcosok hangtalanul tudtak járni.
Próbáltam utánozni őket, de sehogy sem sikerült, aztán később megtudtam, hogy őket gyerekkoruk óta képzik, edzik fizikálisan, illetve mentálisan. Most már tudom, hogy ez kamu, szerintem csak hasfájós gyerekük volt és parkettás lakásuk, pont, mint nekünk.
Büszkén ki merem jelenteni, hogy Csanád érkezése óta feleségem és jómagam is elsajátítottuk a zajtalan járás technikáját, szerénytelenül mondhatom, hogy nagyjából annyi zajt keltek, mint egy macska a gyepen.
Furcsa, hogy az ember közvetlen lakókörnyezete hogyan reagál egy csecsemőre. Eddig a házunkban minden lakó azt mondta, hogy ilyen csendes gyerekeket még nem látott, illetve nem halott, és milyen jó baba ez a Csanád fiú.
Két dolgot tudok elképzelni ezzel kapcsolatosan. Az egyik, hogy házunk lakói mind jóval idősebbek feleségemnél és nálam, így ők egy udvarias, egy valódi értékeket őrző generáció tagjai, akik nem szeretnének konfliktusba keveredni velünk, ezért inkább szépítenek.
A másik lehetőség, hogy mivel nekik már van gyermekük, és átestek ezen, egész egyszerűen halláskárosodást szenvedtek a saját csecsemőiktől annak idején. (Így lehet ez minden szülővel, csak erről sosem beszélnek az emberek, ez egy amolyan szülői titok, amit csak tapasztalati úton lehet megtudni.)
A tudomány felé is nyitott lettem az elmúlt két hónapban és a világegyetem egyik nagy kérdése foglalkoztat mostanság. Hogyan lehet, hogy a mai modern csúcstechnológiájú digitális, nanotechnológiás, drónos jelenünkben nem képes az emberiség olyan pelenkát készíteni, amelyben teljes mértékben benne marad annak tartalma.
Bár arra is rácsodálkozom mindig, hogy egy ilyen pici ember hogyan képes ekkora csomagokkal gazdagítani mikrokörnyezetét. Néha az az ember érzése, hogy direkt megvárja, amíg lekerül a használt pelus, majd fel az új, és akkor ereszti el igazán magát gyermekünk.
Mindezt teszi akkora mosollyal az arcán, olyan boldogságot kifejezve, mintha csak a lottón nyert volna. Úgy néz, mintha azt kérdezné tőlünk: anya, apa ügyes voltam? Mi pedig reflexből olyan szürreális mondattal reagálunk Csanádnak, mint: „Ez az fiam, nagyon jó voltál, senki sem kakil ilyen ügyesen!”
Ami örömteli, hogy Krisztinával egyre jobb szülői csapatot alkotunk, és a legprofibb orvosi teameket megszégyenítő összhangban egészítjük ki egymást például egy pelenkázás, fürdetés vagy etetés alkalmával, vagy legyen szó bármilyen más feladatról.
Még nincs hozzászólás