Titkok a családban
Minden családban vannak titkok, s a legtöbb helyen tabutémák is. Könnyű kis vétkektől a nagy bűnökig terjedhet a skála. Ilyen lehet az alkohol, a drog, az öngyilkosság, régebben a fogyatékkal született gyerek, az elkártyázott vagyon, a megesett kisasszony. A tabuk a korral változnak, de súlyuk ugyanúgy megterheli a családot ma is, mint egykoron. Ám egyáltalán nem egyértelmű, hogy minden esetben használunk azzal, ha felfedjük az leplezett igazságot.
Kislányom és óvodás társa, Gergő időnként magukra csukták a gyerekszoba ajtaját, és közölték, hogy nekünk, felnőtteknek oda most tilos a bemenet. Ha érdeklődtünk, hogy ugyan miért, a válasz csak annyi volt: 'Titok!' Persze mindannyian tudtuk, hogy mit csinálnak, de ők is tudták, hogy ez magánügy, így a titok titok maradhatott anélkül, hogy bárkinek gondot okozott volna.
Hasonlóan problémamentes lehet egy kamasz naplója, amibe senkinek sincs bepillantási joga, ahogy az is természetes, hogy egy levelet – érkezzen az felnőttnek vagy gyereknek – csak a címzettje olvashat el.
Ezek a titkok arról szólnak, hogy mindannyiunknak jogunk és szükségünk van egy személyes térre, aminek a szabadsága egy kicsit nagyobb, mint a családi és társasági normák által meghatározott. Ahol elengedhetjük magunkat és a képzeletünket. Akinek megvan – mert szabadon meglehet – ez a tér, az sokkal szívesebben mondja el a szülőnek és a társnak is a gondolatait, a dilemmáit. Csak legyen, aki meghallgatja, amit szeretne megosztani.
Még a kamaszok is előbújnak néha a szobájukból, ha nem szemrehányás várja őket az elvonulásuk és a titkolózásuk miatt.
Ezek a mindennapi titkok egy bizalomra épülő családban nem okoznak fennakadást, hiszen mindenkinek tudomása van róluk, ha a tartalmukat nem is ismerjük. Más a helyzet azokkal a titkokkal, amelyeknek már a létezése is tabu. A titoknál kevés nehezebb súly van, ráadásul úgy kell cipelni, hogy még csak észre se vegye senki a terhünket. Embert próbáló feladat, és a legtöbb esetben hiábavaló. Ugyanis a csontváz a szekrényből nagyon gyakran a nyakunkba zuhan.
Így volt ez Katáéknál is, ahol tizenöt évig élt úgy a négygyerekes család, hogy az anya féltve őrizte az egyik gyerek származásának a titkát. A legnagyobb lány édesapja ugyanis nem az volt, akit az egész család annak gondolt. A másfél évtized alatt az anya olyan hermetikusan zárta el a titkot magában, hogy arról a lány apján kívül senki sem tudott. Inkább nem került senkivel baráti viszonyba, nehogy felmerülhessen egy bizalmas beszélgetés, ahol meginoghatna.
Ezzel pedig elszigetelte magát. Közben otthon a helyzet lassan tarthatatlanná vált. Az anya és az egyre nehezebben kezelhető kamaszlány között mindennapossá váltak a veszekedések, és egy ilyen alkalommal egyszer csak kirobbant a titok. El lehet képzelni, micsoda válságba került ezek után a szülő és gyereke közti kapcsolat.
Az 'álságos hazug' az anyát illető legenyhébb jelzők között szerepelt ettől fogva a lány szótárában, és minden fegyelmezés lehetetlenné vált – 'hogy veszed a bátorságot, hogy TE magyarázz nekem?!' – jött a válasz minden próbálkozásra, s a hosszú évek alatt felgyűlt lelkiismeret-furdalás miatt az anya ezt jogosnak is tartotta.
Patthelyzet alakult ki, amelyben már a nagylány kollégiumi, sőt, intézeti elhelyezése is felmerült. Ekkor kerestek engem fel, és nagy kirohanásokkal és elbliccelt terápiás alkalmakkal, de megkezdődött a családterápia, melynek célja a bizalom visszaszerzése volt. A család minden egyes tagja hihetetlen erővel és akarattal küzdött a békéért és a bizalomért, és az eredmény nem is maradt el.
A hatalmas erőfeszítésen kívül főleg azért, mert a szeretetnek olyan biztos alapja volt, amire építeni lehetett. Vissza lehetett emlékezni a veszekedések előtti szép időkre, a bizalommal teli együttlétekre. Számomra is felemelő volt megtapasztalni, ahogy láthatóvá vált az a nagyon erős kötelék, amely ennek a családnak a tagjait összefűzte.
Mint a vágtató tavaszi szél, úgy söpörte ki a rengeteg rossz érzést és feszültséget a családban az igazság kimondása. Sok mindent felborított út közben, amit a helyére kellett tenni, de a nagytakarítás után semmi sem maradt a sarkokban vagy a szőnyeg alatt. Megtisztult a család.
Persze ahogy semmi másra, erre sincs recept. Nem biztos, hogy a teljes őszinteség mindig és mindenütt a legjobb megoldás. Jó példa erre az a mintegy tíz évvel ezelőtt készült film, amelyben Monica Csango norvég dokumentumfilmes a nagyapja legendáját és eltűnésének a titkát kutatta Örökké tiéd címmel.
Monica Magyarországon élő nagyanyjának elbeszélése szerint az ő és a nagypapa szerelme, amelynek a munkaszolgálat, a halál vetett véget, csak a világirodalom legnagyobb érzelmeivel volt mérhető. A sokszor hallott történet és a sok családi fotográfia közt megbúvó egyetlen fénykép ellentmondása nyomán azonban az unoka nyomozni kezd, s dokumentumfilmes szívóssága a szerelemi történetnek más véget ír.
Olyat, amit a nagyanyja nem hajlandó végigkövetni. Izgalmas kérdés, hogy vajon az unoka igazság utáni vágya vagy egy idős ember lelki békéje a fontosabb, aki egész felnőtt életét egy maga által kreált álomvilágban élte le. (a szerző családterapeuta)
Még nincs hozzászólás