Tisztelni kell az embert!
Mosoly, energia, kreativitás árad a lényéből, bármit is csinál: játszik, tanít, önálló esteket szerkeszt, vagy épp az unokáival foglalatoskodik. Piros Ildikónak nincs ideje megöregedni, irigylésre méltóan sokoldalú, aktív, nyitott személyiség.
RIDIKÜL MAGAZIN Elsőre a hűség jut eszembe veled kapcsolatban: hűség a színházhoz, a férjedhez, a családodhoz.
PIROS ILDIKÓ Mindig kettőn áll a vásár. Hogy harminchét évig hűséges voltam a Madách Színházhoz, annak köszönhető, hogy az a bizonyos Ádám Ottó-féle színház gondolkodott bennem, vitt az utamon. Akkoriban más volt a színházi világ, mint manapság. Szinte tálcán hozta a sors a színpadi és filmszerepeket. Más szóval, nem kellett hűtlennek lennem. Ami a magánéletemet illeti, hálás lehetek, hogy olyan emberrel hozott össze az élet, mint Huszti Péter. Mellette könnyű hűségesnek lenni.
RM Negyven éve vagytok házasok. Miben látod ennek a hosszú érzelmi és szakmai összetartozásnak, egymás vállalásának a titkát?
PI Félreértés ne essék, egyáltalán nem rózsaszín a mi életünk. Mindig az ellenkezőjéből kell kiindulni, a visszájáról nézni, hogy milyen csiszolódásokkal, áldozatokkal, önfegyelemmel jár egy kapcsolat. Erre vonatkozik József Attilától az idézet: „talpig nehéz hűségbe”. Huszti Péterrel egy ügyünk volt mindig: a színház, és ezzel párhuzamosan az élet. Mindketten úgy vagyunk „bekötve”, hogy az a legfontosabb a számunkra, amit választottunk. Már fiatalkoromban mondogattam, hogy képtelen vagyok este fél hatkor lemenni a boltba vásárolni, mert akkor már élesítek a színházra.
RM Az élet és az emberek tiszteletére neveltek otthon: ezt adod tovább az unokáidnak is?
PI A gyerek szerintem nevelhetetlen. A létezés szó a fontos. Az egész létezésemet azok szabták meg, akik valaha körülvettek az életemben. Hajnal Irma tanító nénitől kezdve Kecskeméten, aki az első tánclépésekre tanított. Ő ugyanúgy benne van a sorsomban, mint az apám, a nővéreim, vagy az anyám, aki elhatározta, hogy színésznő leszek, és mögém állt. A gyógypedagógus nagyapám, akitől a tanítás szeretetét örököltem. Nagytata soha nem nevelt minket, egyszerűen csak ült az udvaron, és létezett. Nekem ők voltak az igazodási pont. És még rengeteg embert említhetnék, akik által valaki lettem. Azt gondolom, ha átadhatunk valamit a gyerekeinknek, az unokáinknak, az a figyelem és a játék.
RM Színésznőként vélhetően könnyebb figyelemmel és játékossággal viszonyulnod az embertársaidhoz.
PI Ha humanista vagy, az emberből indulsz ki, bárki is legyen az. Még a Madách Kamarában játszottam, amikor csövesek kezdtek el aludni az utcán. Volt egy „barátom”, aki minden este odajött hozzám. Mindig adtam neki egy kis pénzt, és elbeszélgettem vele. Egyszer benyújtott nekem az autó ablakán egy húszforintost. Végül is ez az emberi gesztus a színészet, a szerepformálás alapja. Nincs a földön a színészetnél emberibb, ősibb mesterség. Ha nem az emberből indulok ki, akkor nem vagyok színész. Manapság is megszólítanak az utcán, elmondják, hogy szeretnek. Ilyenkor megkérdezem magamtól, hogy miért. Valószínűleg a hitelességet érzik belőlem. Az Abigél Zsuzsanna nővérének a hitelessége sem az, ahogy a szerepet játszottam, hanem az ember a szerep mögött. Ugyanígy vagyok a gyerekekkel és az unokákkal. Feladatomnak érzem például, hogy egy vers felolvasásával köszöntsem az óvó néniket pedagógusnapon. Tisztelni kell az embert: a tisztelet kiveszőfélben van a mai világban.
RM Pedig nem szerepelsz mindennap, a tévében a celebek vették át a művészek helyét. Hogyan éled meg ezt az értékeltolódást?
PI Tolnay Klári intése: a színész soha ne sírjon! Én is azon az állásponton vagyok, hogy senkiről és semmiről nem mondok rosszat. Huszti Péterrel úgy zártuk le Madách színházi korszakunkat, hogy szép volt. Mindketten nagyon örülünk annak, hogy az idei POSZT-on Tolnay Klári-emlékérmet kaptunk. A Soproni Színháznál töltött öt évről is szép emlékeket őrzünk. A pályánkat mindig szolgálatnak fogtuk fel. Kivárom azt a pillanatot, amikor szükség lesz arra, amit tudok. Hiszem, hogy még eljön az idő, amikor megbecsülik a mesterségeket, és visszafordul a világ. Lehetetlen, felelőtlen dolognak tartom azt, ami most zajlik. Felfújt sorsokat látok, mert elhitetik az utca népével, hogy bárki lehet isteni. Pedig valakivé az ember nagy nehezen, mindennapos, sziszifuszi munkával válik.
RM Mi inspirált arra, hogy tanítani kezdj a Magyar Táncművészeti Főiskolán?
PI Négyéves koromban balett-táncos akartam lenni, később a tanári pályára vágytam. Tizennégy évig tanítottam a Magyar Táncművészeti Főiskolán, ahol koromnál fogva ma már csak óraadó tanár lehetnék. Most átadom a stafétabotot. Kitaláltam egy módszert, amit az akkreditációmban is leírtam. Ennek az a lényege, hogy a színházhoz semmi más nem kell, csak varázslat. A táncosok pedig tudnak egy olyan mesterséget, ami ezt kiegészíti a ritmussal. A beszédritmuson keresztül előtérbe helyeztem ennek a pszichológiáját. Tizenhét-tizennyolc éves gyerekekkel Goldonit, Molière-t, Shakespeare-t játszottunk. Bebizonyítottam, hogy mindenki tud játszani, és visszatalálhat a homokozó-korabeli önmagához. A tanári kar is rácsodálkozott, hogy olyasmit sikerült kihoznom a növendékekből a humor, a komédiázás által, amit nem gondoltak volna róluk. Magam is beálltam közéjük partnernek, rendeztem őket.
RM Az unokáiddal is kamatoztatod ezt a pszichológiai, játékmesteri képességedet?
PI A velük folytatott játékban alárendelem magam. A két ötéves unokámmal, Budával és Jankával Vukot, és királynőset játszunk. Nem tesszük idézőjelbe a játékot, nincs olyan pillanat, hogy ne valakik legyünk.
RM A három fiadnak is jutott annyi figyelem, mint most az unokáidnak?
PI A gyerekeink gyakran emlegetik, hogy milyen érdekes, a papa hogyan írt meg öt könyvet, hogy tudtunk annyi filmet, színházi előadást csinálni, miközben ők arra emlékeznek, hogy mindig velük voltunk. A nevelés, az oktatás mindig a játék része volt. Emlékszem, úgy mentünk le édesanyámhoz Kecskemétre, hogy én verset mondtam, hátul meg a gyerekek énekeltek valamit. Játékkal győztük le az időt és a távolságot.
RM Honnan merítesz erőt, belső tartást ahhoz, hogy változatlan derűvel éld a mindennapjaidat?
PI Édesanyámtól kaptuk ezt a „szörnyeteg” nagy erőt. Nem volt nálam nyápicabb és gyengébb kislány a Földön. Az elszakadás otthonról, az, hogy felkerültem Pestre a kollégiumba, és a figyelés érlelte meg bennem a tartást. Nagy írók, szellemi játszótársak segítettek, az a sok szerep, amit eljátszottam, Shakespeare-től, Csehovtól, Ibsentől, Schillertől, Tennessee Williamstől. Sajnálom azt az embert, akinek csak egy élete van. Amíg élek, keresem az utamat. Színházi fénykoromban, harmincévesen beiratkoztam művészettörténet szakra. Ha nem születtek volna unokáim, a jogi kart is elvégeztem volna. Nem tudok szellemileg megnyugodni. Izgága alkatomnál fogva most éppen három önálló estbe ástam bele magam. Az egyik közülük Szabó Magda írásaiból készül, a másik egy világhírű filmszínésznőről szól, a harmadik egy zenés est, két párhuzamos sorsról. Emellett van egy régi előadóestem is.
RM A szellemi nyughatatlanság tart fiatalon. Ezért sikerült megőrizni az alkatodat is?
PI A Bak jegyében születtem, az aszcendensem Oroszlán. A bennem élő energia tesz nyughatatlanná. Talán azért sikerült megőrizni a formámat, noha sokat eszem, mert agyban ledolgozom a kilókat. Inspirálnak, frissen tartanak az unokáim, a gyerekeim. Ahogy átcsúszunk az öregkorba, önző módon kapaszkodunk a gyerekeinkbe, az ő dolgaik tartanak frissen. A generációk együttélésével régen tovább éltek az emberek. Anyám kilencvenévesen halt meg, és még mindig szép volt. A feladás a halállal egyenértékű. A nagyapám is kilencvenöt évesen halt meg, valószínűleg azért, mert együtt volt a család, kiegészítettük egymást. Egyszer csak egy keret lesz a sorsunk, és szépen cseng le az életünk, szépen öregszünk meg.
Még nincs hozzászólás