Testvérféltékenység
Édes ez a drága kis Alex! Nem is gondoltam, hogy ilyen gyönyörűek, hogy ennyire lehet őket szeretni! És még csak két és fél éves! – hangzik egy apuka szájából a hálószobában, fektetés után, mire anyuka már válaszol is: – Szerinted is itt az ideje a tesónak?
Egy csipet szerencse, és a szülők már örvendenek is, a nagycsalád szintén, itt az ideje elmondani az elsőszülöttnek, hogy lassan megérkezik a második szülött! A kis Alex értetlenül néz anyukára, aki csillogó szemmel vezeti fel a témát: az ő növekvő pocakjában egy baba van, nemsokára meg fog születni, és ez az ő testvére lesz, a család majdan négytagúvá válik.
„Kicsoda? Egy baba? Nem én vagyok a baba? Hol fog aludni? És meddig marad? És miért kellett egy másik baba? Én nem vagyok elég jó?" – sok ilyen kérdés kavarog a kis Alex fejében, szólni alig szól, nem érti az egészet. Végül is megnyugszik, minden ugyanúgy megy, mint eddig, a napi ritmus nem változott, anya az ismerős esti puszival kívánt szép álmokat. Teltek a napok, nem történt semmi új... „Talán el is lehetne felejteni ezt a testvér-dolgot. Szegény anya hasa egyre csak nő... Mindegy, biztos ez is elmúlik egyszer, mint a hasfájás!” – gondolja Alex, ám az egyik reggel nagyi ébreszti, anya sehol: „Nagyon rosszul indul ez a testvéri baba! Anya elment. De miért? Fontosabb neki az a másik, mint én?”
Az elsőszülöttek nem is tudják megfogalmazni, hogy ilyenkor mi van a szívükben-fejükben. Nem ritka, amikor az egyhetes újszülöttről a nagytesó megkérdezi az anyját: „És mikor megy már vissza a kórházba?” Kábé ekkor döbbennek rá a gyerekek, hogy „ez” itt marad, és anya figyelme már sosem lesz a régi. Nagy csalódást élnek meg, nem értik, hogyan történhetett ez, miért volt rá szükség, és azt végképp nem tudják felfogni, miért örülnek ennek a jövevénynek annyian, miközben semmi érdekes nincs benne, csak állandóan bőg. Ráadásul jól becsapták a felnőttek, mert még játszani se lehet vele, pedig nagyon ígérték.
Súlyos kiábrándulással kezdődik tehát a nagytesó élménye, akinek addigi világa összeomlik: az odafigyelés a múlté, anyu türelmetlenebb, idegesebb, egyszóval semmi sem a régi, minden megváltozott ezzel a kisbabával. Ha korábban az anya nem építette fel a gyermek egyedüli játék-elfoglaltságát, még nehezebb a dolga. De ha a napirendjükben mindig volt egy-egy óra, amikor nem a szülői társaság volt a meghatározó, hanem a kicsinek egyedül kellett feltalálnia magát, akkor természetesebb a helyzet, megszokhatta már, hogy időnként önmaga tevékenykedik.
Később, amikor valóban játszhatnak már együtt (de a szülők azt ígérték, hogy játszhat majd vele, és nem azt, hogy együtt!) évekig probléma a kicsi alacsonyabb képességszintje: mindig csak azt lehet játszani, amit megért, amire képes, különben csak rombol. Erre jó megoldás lehet, ha van a két gyereknek egy-egy azonos korú játszótársa, akiket gyakran elhívhatnak. Konfliktusaikban a szülő sose legyen bíró, csak a legvégső esetben avatkozzon be, akkor se álljon egyik fél mellé se. Inkább a szétválasztást, vagy a feszültség fizikai levezetését ajánlja: futni egy-két kört, guggolni tízet.
Amikor már a kistestvérnek is kibontakoznak a képességei, és egyes területeken ügyesebb, mint az idősebb, akkor kezdődhet csak az igazi rivalizálás és féltékenység! A szülők elismerése, dicsérete mindkettejüknek fontos, ezzel sose legyünk szűkmarkúak! Érdemes kiemelni a testvérek különböző készségeit, hangsúlyozni a másságokat, lehet örülni a színességnek, amint anya és apa is sokban különbözik, és lám, milyen jól kiegészítik egymást egy helyzet megoldásakor. Konfliktusok esetén, ha a testvérek együtt állnak fel a szülők ellenében, titokban örülhetünk, hogy milyen jól működik a gyermeki alrendszer a családi struktúrában.
Nem érdemes viszont teljesen egyenrangúan kezelni a gyerekeket, mivel a korkülönbség miatt sokáig valós eltérések állnak fenn. Legyen mindig több joga az idősebbnek, akinek a feladata, kötelezettsége is több. Ha ezt korán bevezetjük, így lesz természetes. Árnyaltan differenciáljunk!
Hasznos, ha kamaszkorra sikerül a gyerekeknek külön szobát adnunk, ahol a testi fejlődéssel járó változásokat nyugodt körülmények között tapasztalhatják meg. Ilyenkor sérülékenyek, bizonytalanok, amit gyakran nyers viselkedéssel palástolnak. A konkrét nevelésnek ilyenkor már jószerivel vége, eljött az együttműködés, a döntésekbe való bevonás időszaka a szülő részéről, ami egészen másfajta kommunikációt igényel. További segítség lehet a serdülőnek, ha nagyrészt ő határozhatja meg, mennyi időt töltsön a testvéreivel, mivel a fiatal figyelme teljesen a kortársakra irányul, a család egyre inkább a háttérbe szorul.
A szülő célja mindig az, hogy a gyerekek szeressék egymást, jó testvérek legyenek. A testvérféltékenység törvényszerűen alakul ki, de odafigyeléssel jól kezelhető. Ha empatikusan állunk a nagytesó mellett, nem marad egyedül a kiábrándultságával, s lassan tudomásul veszi a megváltozott állapotot. Sőt, képes lesz örülni is!
Még nincs hozzászólás