Tényleg egy múzeumban élünk?
A közösségi oldalakon régóta terjed egy mém. Három kép van egymás alatt. A legfelsőn, egy amerikai önjáró robot a Mars bolygón. Középen, egy mágneses pálya fölött 600 km/h sebességgel száguldó ultramodern kínai vasút. Legalul egy üdítőitalos műanyag palack nyaka, rajta a kupak és az azt rögzítő szál. A képaláírás pedig: "Ezt tudta kitalálni és megvalósítani Európa a XXI. században. A mém talán abból a véleményből született, amely még a szakemberek körében is gyakran elhangzik, hogy Európa visszafordíthatatlanul hanyatlik, már az USA legszegényebb állama is gazdagabb, mint az Európai Unió vezető államai, Németország és Franciaország. A turisták hamarosan úgy fognak ránk, európaiakra nézni, mint akik egy poros múzeumban élnek." Igaz ez?
Franciaország a világ leglátogatottabb ’múzeuma’
A fenti kérdésre válasz lehet egy hosszú, álomszép utazás, amely elkerüli a felkapott, divatos helyeket, viszont festői tájakon járva avat be a titokba – mit jelent európainak lenni. Vaison-la-Romaine-ba tartunk, és nagyon komolyan kell vennünk válaszkereső indíttatásunkat ahhoz, hogy ne akadjunk el már az út elején, az Azúr-part csillogó, de unalomig ismert városaiban.
Nem autópályán megyünk, hanem igazi vidéki utakon – szűkebbek, de jó állapotban tartottak. Hegyeken-dombokon fel-le, sok a kanyar. Hol ritkás délszaki ligetekben megyünk, hol egy kiszélesedő völgyben vizsgálhatjuk, miből élnek, mit és hogyan termelnek itt az emberek. A házak közel vannak, az udvarok sokszor nyitva, az út mellett kézzel írt táblán jelzik, hogy mi eladó a farmon – gyümölcsök, olíva, sajt, bor, dió, kecske, virágok, hol mi. A kanyaroknál lévő elágazásokban kis kávézók, lehúzott ablaknál illatuk beszökik a kocsiba. Ha biccentünk az asztalnál ülőkhöz, visszaköszönnek.
Vidékiek. Európa népességének harmadát teszik ki. Az EU költségvetésének harmada ugyan visszakerül hozzájuk, de nem arányosan. Leginkább azok részesülnek belőle, akik a földek tulajdonosai, és azok, akik az élelmiszer-ellátásban tevékenykednek. Ez 14%. Ha nem támogatnánk őket, helyben nem tudnának megélni, és a városokban keresnének megélhetést. Nem volna jó, ahogy a jelenlegi rendszer sem az, hiszen 16% hoppon maradt… Bármennyit is kap a vidék, a városok egyre gazdagabbak, mindenki más lemarad, akárhogy is gürcöl.
Ha nincs pénzed, legalább időd legyen
Az idő tényleg pénz, csak fordítva. A világ minden kincsét megéri, ha van időd. Tanulmányutunk nyolc napig tart. Kezdőpontunk Vaison-la-Romaine. Láthatóan az egyik legrégibb francia település. Az Ouveze folyó feletti hidat még a rómaiak építették (a világháború alatt ellenállt a németek bombáinak), a partokon az antik városrészek hol épen, hol romosan, hol még a föld alatt megbújva.
Volt itt színház, vízvezetékek, termálfürdők, fórum és még állatkert is. Az amfiteátrum igen jó állapotban van, ma nemzetközi kórusfesztiválok színhelye.
A rómaiak a helyieket nem meghódítottaknak, hanem szövetségesnek tekintették, s ebben a békességben a városka gyorsan fejlődött. Román stílusú templomai megvannak. A korai középkor felfordult világában nagy várat építettek, s annak védelmében húzták ki a nyugodtabb időkig. Az óváros szűk sikátoraiban nem nehéz elképzelni a kétezer évvel ezelőtti életet.
Minden szebb hajnalban vagy kora este
A második nap Gordes-ba és Roussillonba megyünk. Ha lehet, minél korábban, hogy a szomszédos dombról hadd bontakozzék ki a település legszebb látképe. Az amerikai Travel+Leisure utazási magazin munkatársai alighanem alkonyatkor járhattak itt, mert menten megválasztották a világ legszebb falvának.
Ilyen ’legszebb’ falu, persze nem létezik, de kétségtelen, amikor a lilás-mélykék levendulamezők fölött a lenyugvó nap a maga színére festi a falut, majd a sötétkék éjszakában meleg, sárgás fények gyúlnak a várfalakon, az valóban fojtogatóan szép.
Gordes már inkább az 1000-es évekről szól, amikor francia délvidék lakosai a hódító szaracénok ellen készülődtek, aztán a százéves háború során az angolokat várva. Ez a függetlenségét ezer éven át cselekvőn őrző vidék a legutolsó háború idején is az ellenállás fészke volt. A harcok erősítették, ám a béke majdnem megölte. Lakossága folyamatosan csökkent, míg a művészvilág – benne Chagall és Vasarely – fel nem fedezte, s azóta sok francia itt vesz házat, alakítja ki második otthonát.
Az egységes településkép megőrzése érdekében csak egyetlen fajta kőből lehet építkezni. A hatás nem is marad el, első látásra szinte lehetetlen megkülönböztetni a 800 éve épült házakat a tavaly befejezettektől. A nagy kivételt a Village des Bories kerek kőkunyhói jelentik. A piac illatával orrunkban mehetünk át a szomszédos Roussillonba, ahol viszont a szem telik be a Sentier des Ocres geológiai ösvény okker, arany, narancs és vörös színeivel.
Ha festő, miért a füléhez emeli kezét?
Harmadnap Les Baux-de-Provence vár minket, majd Arles. Előbbi egy kősziklára épült település, vagy inkább sziklából kivájva, faragva, újra összerakva. Minden ebből a kőből van, a vár, a templom, a házak, a látvány nyugodt, mégis csodaszerű. ’Szerves’ – ez a szó jut az ember eszébe. A történelemben járatosabbak azonban egy másik szót is hallani vélnek – ’véres’.
A vár egyik lakója az a nápolyi Johanna volt, aki állítólag megölette férjét, Andrást, a mi Róbert Károly királyunk fiát. Végül Johanna is gyilkosság áldozata lett. Baux-nak ma 22 lakója van a fellegvár környékén, a szikla tövében még 180. Ők fogadják az évi másfél millió látogatót…
Arles mindennél öregebb, és mindennél több emléket őrzött meg küzdelmes múltjából. A várost még a kelták alapították, majd a görögök fejlesztették, s a rómaiak csak birodalmi szintre emelték jelentőségét. Folyója, a Rhone is tele van e korok emlékeivel: nemrég egy római hajót emelek ki a mederből, majd Julius Caesar mellszobrát találták meg ugyanott. Amfiteátruma akkora volt, hogy később belefért az egész középkori város, falai annak védműveként szolgáltak.
Csak a XIX. században állították vissza eredeti, ma látható formáját. Bár Arles-nak végtelen számú látnivalója van, s környéke – például a Camargue vizes, vad világa – is kalandokra csábít, sokan az itt alkotott holland festő, Van Gogh miatt zarándokolnak ide. Itt születtek a Sárga ház, a Napraforgók és a Nappali szoba című képei. Életének helyszínei betegsége és halála óta nem sokat változtak.
Kis falu – a nagyvilág öröksége
Conques-en-Rouergue neve csak nemrég keletkezett négy falu összevonása után. Csak azért nem gondolnánk, hogy visszatértünk az 1200-as, 1300-as évekbe, mert az utcasarkon ott van a Stop tábla. Amúgy minden az eredeti. A házak itt favázasak, egészen mások, mint az eddig látott települések. Mindezek fölé tornyosul a Sainte-Foy hatalmas temploma. Átérezzük, hogy akik egy ilyen kis faluban ekkora templomot építettek, azok mélyen hittek Istenben.
Ma már az UNESCO is vigyáz a településre. Sétáljunk, pihenjünk az árnyas folyóparton, hallgassuk a beömlő patakok csörgedezését, talán soha nem leszünk ekkora nyugalomban sehol. Ez a negyedik nap ajándéka.
Térden járva a megváltásig
A hegyek közti szurdokok mélyén búvik meg Rocamadour és Sarlat. Az előbbi látványa egy szikla alatt, s ahogy a falu ’felmászik’ a sziklára, szavakkal leírhatatlan. Izgalmas és fenséges. Érezni az elszántságot, amely mindezt létrehozta. Alul, az Alzou folyó partján a polgárházak – a falunak mára csak 604 lakosa maradt – középen a vallási szentélyek, legfelül a vár. Sziklába faragott hatalmi sorrend.
Valamikor a Santiago de Campostelába igyekvő zarándokok térden járva küzdötték fel magukat 216 lépcsőfokon, hogy a Notre-Dame kápolna hajósokat mentő Fekete Madonna szobrához érjenek. El sem tudjuk képzelni, hogy az 1800-as évek elején mindez kőomlásos romhalmaz volt.
Szerencsére, a század közepére kibontakozott a műemlékvédelem, és elkezdődtek a mentési munkálatok. A múltból a jövő felé tartó utazásunk ötödik napján emlékezzünk meg azokról, akiknek fontos volt az előző generációk hagyatéka.
Csipkerózsika álma alatt megőrizte szépségét
A hatodik napon Sarlat-la-Canéda vár minket. A városka arra példa, néha milyen jó, ha egy település kiesik a forgalomból, a változó idő örvényéből. Így aztán Sarlat központjában kétszázötvennél is több reneszánsz házacska maradt, s miután felújították őket, egyik filmes stáb a másikat tapossa, a rendezők, ha igazi francia kisvárosi környezetben akarják filmjüket forgatni, ide jönnek. A házak állnak, de már más feladatot töltenek be.
Az Église Sainte-Marie templomból fedett piac és kulturális tér lett, harangtornyába panorámás üveglift visz fel. Öt emelet magas modern ajtajai építészeti szenzációk. Egy nemesi palota az 1200-as évekből ma múzeum. A szombati piac nekünk, magyaroknak is nyálcsorgató élmény. A libamájjal, vargánya- és szarvasgombával, szárított kolbásszal, dióval megrakott pultok között sétálni, sajtokat kóstolgatni.
A város körül rengeteg a látnivaló – kastélyok, kőből épült kerek szénégető házak, és főként Lascaux, amely a világ egyik leghíresebb barlangja ősemberek rajzaival.
Hol van már a bió?!
Valójában azért jöttünk a Loire-oz, mert a kastélyok árnyékában szép lassan fellendült a gazdaság, és a földeken is valami új kezdődött, ami egyszer talán Európa egyik új megélhetési forrása lesz. A gazdának nincs más útja, mint az amerikainál sokkal jobb minőséget termelni, ha számottevő bevételt akar.
Még jobb, ha mindezt ellenőrzötten ’bió’ tanúsítvánnyal teszi. Legjobb viszont, ha bevezeti a ’biodinamikus’ módszert, ami a talaj, a növények, az állatok és az ember kapcsolatát egyetlen, önfenntartó, élő rendszerként kezeli, figyelembe véve a kozmikus és természeti ciklusokat.
Ugye, érezni ebben egy kis hókuszpókuszt? De legalább nem ártalmas. Ebbe a dinamikába a Loire mellett jól beleférnek a kastélyok is, és mára elmondható, hogy errefelé minden gazdasági tevékenység jól jövedelmez.
Ha már erre járunk, látogassunk meg legalább két kastélyt. A kicsit távolabbi Montpoupont ajánljuk elsőnek, mert abban maradt meg a legtöbb eredeti berendezés, és évszázadok óta ugyanaz a család az ura. Múzeumi részét a lovas vadászatoknak szentelték, beleleshetünk a francia arisztokrácia életébe.
A másik kastély, Azay-le-Rideau, amely franciásan mértéktartó, fegyelmezett, mégis ellenállhatatlanul szívhez szóló. A nagyobb állami, azaz királyi építkezések körül már akkor is lehettek szabálytalanságok, mert a megbízott építtetőnek a végén menekülnie kellett, s a kastélyt a király lefoglalta.
Meseváros a digitális valóság határán
A kilencedik napon Lannionba tartunk, amely egyszerre a múlt és jövő, de útközben nézzünk be Dinanba. Vigyázat! Dinan olyan varázslatos hely, hogy könnyen ottragadunk, s nem csak órákra, hanem Isten tudja, meddig. Szépsége nem ismer magán kívül más lehetséges világot, és értelmetlennek tűnik bárhová menni innét.
Nehéz továbbállni Lannionba, amely szintén ősi kisváros, és milyen más, mint utunk első állomása, Vaison-la-Romaine volt! Hol van már a napos-forró délvidék, ez itt Bretagne, sokszor esős, ködös, de mindig szeles tája, amely azért elég színes ahhoz, hogy jókedvre derítsen minket és felfrissítse lelkünket.
Az öreg, gerendás házak ha nem is roskadoznak, de a vízszintes és függőleges vonalak itt kicsit hullámzanak már, ami jól megy a girbegurba utcák hangulatához. És éppen ebbe a városba került Franciaország leghíresebb digitális innovációs központja és technológiai parkja. Az újdonságoknak már bemutatótermeik és múzeumuk is van.
De akit a jelen pillanat köt le, abban akar örök élményeket szerezve feloldódni, annak ott a piac – az is milyen más, mint a messzi Délen volt – és a komp, ami átvisz a Batz-szigetre. Homokos strandok, sziklás öblök, botanikuskert, világítótorony és hullámok zúgása várja az embert. A másik irányban még közelebb van a Cote de Granit Rose, amelyről azt mondják, a naplemente ott olyan, mintha a föld maga izzana.
Hát, ennyi volt az út. Ha hazafelé bírod még lelkierővel, még nézd meg i Fougeres-t, mert Fougeres olyan szép, mintha eddig nem láttál volna semmit… vagy majdnem.
Még nincs hozzászólás