Trill Beatrix: Hálás időszakot élek
Filmen inkább a könnyed, vicces szerepek találják meg, színpadon kortárs problémákat feszegető drámák a Loupe Színházi Társulásnál. Párhuzamosan három filmet forgatott 2025-ben: Dobó Kata rendezésében a Még egy kívánságot, egy 1950-es években játszódó tévéfilmet A Bélyeg címmel és a Hogyan tudnék élni nélküled? folytatását. Filmbeli "családjával" együtt örömmel venné, hogy a nézettségi listát vezető Futni mentemnek is lenne folytatása. A celebség hidegen hagyja, az Árulók - Gyilkosság a kastélybant "emberkísérlet" jellege miatt vállalta el.
– Rokoni kapcsolatban állsz Trill Zsolttal, aki az unokabátyád. Befolyásolt az ő színészete abban, hogy te is ezt a pályát válaszd?
– Teljesen függetlenül attól választottam pályát, hogy Zsolt a rokonom és egy elismerten jó színész. Gyerekoromban kezdődött ez a szerelem a Bakáts téri iskola színjátszó szakkörében. Valójában azért szerettem volna színész lenni, mert nagyon élveztem a színjátszó szakkört.
– Kárpátaljáról települtetek át Magyarországra. Milyen emlékeid vannak az ottani időkből?
– Én már pesti lánynak számítok a családban a nővéremmel együtt. Több gyerekkori emlékem van Magyarországról, Budapestről, mint Kárpátaljáról vagy Fehérgyarmatról. Hét-nyolc éves lehettem, amikor felkerültünk a fővárosba. Több rokonunk is átjött Kárpátaljáról, vannak, akik külföldre mentek. A nagymamám halála óta nem igazán maradt szoros kötődésem oda.
– A szüleid kezdettől támogatták a pályaválasztásodat?
– A szűk családból senki nem foglalkozik művészettel. Csodabogárnak számítottam. A nővérem a sportos vonalat vitte, kosarazott, focizott a lakótelepen a fiúkkal. Ezzel szemben én rajzszakkörre jártam, szavalóversenyekre, szolfézsra, zenélni tanultam. Hamar kiderült, hogy én viszem a művészi vonalat a családban. Olyan szinten támogattak a szüleim abban, hogy ezen az úton maradjak, hogy amikor tinikoromban abbahagytam a zenélést, apukám nagyon leszidott, sajnálta, hogy nem akarok már hangszeren tanulni. Anyukámtól is sok segítséget kaptam, neki köszönhetem, hogy dráma tagozatos gimnáziumba kerültem.
– A Pesti Magyar Színiakadémián éppúgy tanultál, mint később a Kaposvári Egyetemen. A Színművészeti Egyetemre nem vettek fel?
– Kétszer felvételiztem az SZFE-re, és Kaposvárra is. Az SZFE-n mind a kétszer a másodrostáig jutottam. Az első felvételinél még nagyon kis zöldfülű voltam, én sem vettem volna fel magam. Nagyon hasznos volt számomra a Pesti Magyarban töltött egy év. Kaposvárra a második alkalommal végül felvettek. Nem bánom, hogy így alakult.
– Cseke Péter osztályában végeztél, a tanulmányi évek alatt Kecskeméten játszottál. Sok színész vallja, hogy igazán vidéken lehet megtanulni a szakmát, mert ott minden műfajt, stílust ki lehet próbálni…
– Ambivalens érzések élnek bennem Kecskemét kapcsán. Sok mindent köszönhetek a vidéki társulati létezésnek, ott aztán tényleg sok mindent meg lehet tanulni. Hálás dolog, ha egyetemistaként belelátunk a hierarchia-rendszerbe, ami alapján működik egy kőszínház. Így sokat tanultunk alázatból, a munka iránti tiszteletből.
Ami rossz volt benne, hogy pluszfeszültségek keletkeztek az osztályközösségünkben azzal, hogy helyzetbe hoztak minket, sokat játszottunk. Sok zenés könnyed előadásban kellett ugrabugrálni, amelyekből negyvenet-ötvenet is le is játszottunk, és emellett még az iskolai kötelezettségeiknek is eleget kellett tenni. Nem volt könnyű feladat.
– Mi volt az oka, hogy friss diplomás színészként nem szerződtél egyik színházhoz sem?
– Ha úgy döntött volna Cseke Péter igazgató, hogy szerződtet, akkor maradtam volna Kecskeméten. Alapvetően viszont vágytam az elmenetelre, hogy még többet lássak, még többet tapasztaljak. Összeírtam színházakat, ahová szerettem volna menni, de nem válaszoltak, nem kértek fel egy darabra sem.
Duplán szívás volt az egyetem utáni időszak, ugyanis egybeesett a coviddal. Hiába hívogattam színházigazgatókat, a saját színészeiknek sem tudtak munkát adni, nemhogy új arcokat hívjanak. Máté Gábor kivételnek számított. Kíváncsi volt rám, megnézett színházban, filmen. Pozitív csalódás volt számomra, hogy érdeklődően állt hozzám, nyíltan kommunikált velem. Sajnos munkát ő sem tudott adni.
– Hogyan találtad fel magad a szabadúszó létben?
– Több szerep is megtalált a váci Dunakanyar Színházban, például a Liliomfi, a Vörösmarty Színházban a Diótörőcske meseelőadás. A Budapesti Skizo csapatával létrehoztuk a Gianni Schicchi élőfilm-opera adaptációját teljesen újszerű formátumban. Úgy voltam vele, hogy mindig lesz valahogy. Nem büdös nekem a munka, így hát egy hónapot benzinkúton is dolgoztam, kasszáztam. Nem ritka hazánkban, hogy színészek eladnak, ételfutárkodnak, ha éppen nincs más megélhetésük.
– Herendi Gábor nemzedéked talán legtehetségesebb színésznőjének nevezett. Hogyan kezdődött a ’közös sikertörténetetek’?
– A Valami Amerika sorozat castingján ismertem meg Gábort. Arra gondoltam, hátha kapok majd valami kisebb szerepet. Végül nekem adta a női főszerepet. Nagyon meglepődtem, örültem neki, igyekeztem nagyon odatenni magam. A forgatás alatt említette, hogy egy nagyjátékfilmet készít elő, ez lett a Futni mentem. Emma szerepét szintén castingon nyertem el, de Gábor akkor már látta, hogyan dolgozom, hogyan működök a kamera előtt és mögött a stábbal.
– A Futni mentem egy nagyon helyes film, de nincs benne semmi extra, ami indokolná a közel egymilliós nézettséget. Mivel magyarázod a kitörő érdeklődést, a páratlan kasszasikert?
– Sok összetevője van a Futni mentem sikerének. Nagyon jó csillagzat alatt született, akárcsak a Hogyan tudnék élni nélküled is. A két film szinte egy időben került a mozikba. A versenyhelyzet fokozta a filmek körüli várakozást. Szerethető vígjátékokról van szó, amelyek találkoztak a nézői igényekkel. Sokan megkeseredtek, vágytak arra, hogy másfél-két órára megfeledkezhessenek a problémáikról.
Nekem külön öröm, hogy mindkettőben, a két legnézettebb hazai filmben játszhattam. Ráadásul mindkettőben, sőt a Valami Amerika sorozattal együtt mindháromban Ember Márk a partnerem. Nélküle már nem is vállalok mozgóképet. A viccet félretéve nagyon szeretek Márkkal forgatni. A mai napig jó barátságot ápolunk egymással, az esküvőjén is ott voltam.
– Az idei évadtól leszerződtél a Loupe Színházi Társuláshoz. Lovas Rozi partnerségének is köze van hozzá, aki a testvéred a Futni mentemben, amúgy meg a Loupe egyik alapítója?
– Valószínűleg ez is közrejátszott, de Rozi férjét, Horváth János Antalt régebbről ismerem. 2020-ban ő rendezte a Liliomfit Vácott. Egyszer ráírtam messengeren, hogy hamarosan diplomázom, nincs munkám, szívesen dolgoznék vele. Tizenkilencre lapot húzott, amikor rám osztotta Erzsike szerepét. Élveztük a közös munkát, így utána évente felhívtam, hogy még mindig szabadúszó vagyok, szóljon, ha szüksége van rám. Aztán létrejött a Loupe. Tavaly egyszerre két darabban is ajánlott szerepet Jancsi, idén már szerződést is kínált a társulatban, amit örömmel elfogadtam.
– Sokat nyomott a latban, hogy fontos, tabusított témákat, traumákat dolgoztok fel a színház eszközeivel?
– Minden színész vágyik arra, hogy a munkájának ne csak a siker, az elismerés legyen a gyümölcse, hanem az elgondolkodtatás is. A nevettetés is fontos, főleg ha úgy tudunk nevettetni, hogy közben fontos üzenetet is átadunk. A Loupe megtalált egy foltot a színházi rendszeren, amit egymagában képes betömni azzal, hogy közel engedjük a nézőket, ők is részesei a csapatnak. Minden előadás után még beszélgetünk a nézőkkel. Látjuk a könnyes szemeket, a hálálkodó tekinteteket, és kapjuk az őszinte gratulációkat.
– Vannak távlati elképzeléseid az életről, a pályáról? Vagy nem szoktál gondolatban előreszaladni…
– Igyekszem a jelenben tartani magam. Emlékszem, egyetemista koromban mindig elhessegettem annak a gondolatát, hol tartok majd öt év múlva. Öt évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy annyi minden fog történni velem, amennyi történt. Még bármi lehet: esetleg családot alapítok, vagy eltűnök, netán még több sorozatban, filmben játszom. Ki tudja, nem? Most hálás időszakot élek: idén töltöttem be a harmincat, életemben először vagyok társulati tag, életemben először leforgattam egy realityt. Szóval egy nagyon izgalmas év áll mögöttem, és nagyon bízom benne, hogy 2026 is hasonló kalandokat tartogat számomra!
Még nincs hozzászólás