Te kémkedsz utánam?

2019. augusztus 2. | Írta: Vág Bernadett

Van ebben valami hátborzongató. Hátborzongatóan jó. Merthogy van neked ez a semmilyen érzelmet el nem áruló arckifejezésed, amivel ébredsz, és amivel fekszel, és amivel nevetsz, és amivel rám pirítasz, és amivel ölelsz, netán csókolsz, vagy éppen napok óta nem csókolsz, és hozzám sem szólsz, és én soha nem tudhatom, hányadán állok veled.

De most elképzellek, ahogy igenis kémkedsz, mint egy igazi dzsémszbond, kocsiba pattansz fél perccel azután, ahogy kitettem a lábam, pedig akkor még a kádban ültél, és négyautónyi különbséggel követsz.

Biztosan tudod, hogy nem foglak észrevenni, mert örülök, ha előre látok, amikor vezetek, nemhogy hátra, akár mellettem is haladhatnál, az sem tűnne fel, annyira lefoglal vagy a rádió tekerője, vagy az öngyújtóm, vagy a piros lámpa, ami esküszöm, az előbb még zöld volt.

Aztán leparkolnék az állítólagos jógaterem előtt, persze, félig tilosban, ekkor bosszankodva csóválnád a fejed, aztán feltépném a csomagtartót, és a jógacuccos szatyorral a kezemben átvágtatnék a szemközti házba, eközben majdnem elcsapnál, ha épp akkor húznál el mellettem, vagy ha nem te, akkor valaki más, de én még ezt sem venném észre.

Neked megfordulna a fejedben, hogy a szatyorban egész más van, nem is jógacucc, hanem például valami szexi fehérnemű, amit nem mertem otthon elővenni, tűsarkú szandál, sminkkészlet, parfüm, ilyesmi, különben is, miért lenne itt jógaterem, amikor ez egy szimpla társasház, sehol semmi felirat, cégér, aztán gyorsan leparkolnál te is, és egy fa árnyékából várnád, mikor és kivel jövök majd elő, és hogy azzal az illetővel milyen testbeszédet folytatok, főleg, ha férfi.

Tényleg szoktam férfiakkal találkozni, akár meg is ölelem őket, ha rászolgálnak, de csak barátilag és szeretetből, sosem AZÉRT, és azzal a régi haverral sem azért ültem be borozni, mert érdekelt, hanem mert megkért, beszéljek neki egy régi utamról, ahová most ő készül menni, mit tehettem volna, beszéltem neki, de más sem járt közben a fejemben, csak az, milyen lenne most inkább veled ülni itt, aztán meg az, milyen jó lenne, ha épp itt leselkednél valahol, ha kémkednél utánam, és látnád, milyen jókedvűen koccintgatunk meg nevetgélünk, és irtó féltékeny lennél, de végül büszke is lettél volna rám, mert egy pohár bornál több nem fogyott, negyven perc után már búcsúztam is, siettem haza, hátha eljössz, pedig ki tudja, hol mászkáltál akkor is, és kivel…

Ha kémkednél utánam, meglátnád, amit sose látsz, a leghétköznapibb arcomat – neked mindig tartogatok egy kis ragyogást, nevetést –, de ha kémkednél, ha olyankor néznél, amikor én nem tudom, hogy figyelsz, láthatnád, hogy egy vagyok csak a millió közül, megyek a dolgaim után fásult, lomha léptekkel és tornacsukában, sötét, kopott napszemüveg mögé rejtem a szemem, hogy ne lássak és ne is lássanak.