Grafi szerint a világ

2026. január 26. | Írta: Dogossy Katalin

Grafi szerint a világ fölöslegesen nagy és kiszámíthatatlan.

„A kert tele van. Nyáron porral, ősszel sárral, télen meg azzal a fehér dologgal, amiben meglátszik a mancsom nyoma, s ezt nem szeretem. Ellenkezik az őseimtől örökölt óvatosságommal. Ráadásul alig bírom lerázni a talpacskámról a nedvességet. A tavaszt jobban szeretem, mert zsendül a fű, ami jót tesz a gyomromnak.

A kerten túl, az utcát azonban szívből utálom, mert tele van kutyákkal, akiknek mindig mocskos a mancsuk, büdös a szájuk, pitiznek a gazdájuk jóindulatárért, képtelenek egyedül sétálni menni. Ha az ember nem etetné őket, elpusztulnának.

A macskák nemzetsége nem ilyen. A macska, mint tudjuk, a hatalmas afrikai sztyeppéken élő gyönyörű, hatalmas, független oroszlánok, izzó tekintetű párducok, villámgyors gepárdok, puha léptű pumák és csoda szép, csíkos tigrisek egészen közeli rokona.

Önszántából él az ember mellett, mert ez neki így kényelmes. Minek fárasztaná magát bonyolult vadászatokkal, amikor elég néhány nyivákolás, kis kaparászás, kevéske dörgölődzés puha papucsokhoz, s az ember, aki gazdájának gondolja magát, azonnal szalad az alutasakosért.

Mert ez a legfontosabb. A minőségi élelem. Nem akármilyen pancsolt, olcsó vacak. Hallom néha, hogy ember, aki a gazdámnak képzeli magát, panaszkodik az általam preferált cicakajamárkák elviselhetetlen drágulása miatt. Mintha nem tudná, hogy a minőséget meg kell fizetni.

Azt is mondja néha, hogy én hálátlan vagyok, nem is érti, miért tart az ember macskát. Ez a morgolódás azonban csak addig tart, amíg be nem vetem a cicák titkos fegyverét, a dorombolást, némi hízelgéssel kiegészítve, s ő, az ember, aki mindennél és mindenkinél hatalmasabbnak gondolja magát, máris úgy olvad el, mint hóember melegedéskor.

Persze nem viszem túlzásba a kényeztetést. Néhány simi, vakargatás a fültövemnél, az állam alatt – azt is szeretem, de nem sokáig. Ne érzelgősködjünk. Aztán már állok is az ajtó elé, s néhány fülsiketítő nyávogással jelzem, hogy kimennék. Bár gyakran megbánom, hiszen kint nincsen semmi érdekes. Úgyhogy jövök is vissza azonnal.

Nem volt ez mindig így. Vannak nagyon halvány emlékeim a világról, amelyben kiscica voltam, tele izgalmas vágyakozással, más cicák iránti vonzalommal. Úgy rémlik, akkor még nem utáltam a természetet annyira, mint most. Igaz, fiatal voltam, karcsú, gyors és hajlékony, sőt bájos, a környékbeli cicalányok kedvence. Aztán történt valami, és hirtelen ez az egész már egyáltalán nem érdekelt.

Lehet, hogy a kor teszi. Így tíz fölött a macska már csak pihenni vágyik, elbújni a jó meleg szobába, az ágyba, a neki rendszeresített puha takaró alá. Már csak a nyugalom kell, hogy ne szóljon hozzá senki, amíg emészti a kacsamájast, amit a legjobban szeret.

Hát így. Legyen most ennyi elég. Közeleg a kajaidő, nyávognom kell, meg pihenni aztán. Majd jövök.”