Talpon maradni
A Nádasdyak címmel 2005-ben jelent meg Bessenyei József tollából egy történelmi adatokkal alátámasztott átfogó könyv a család életéről. A hazánknak oly sok hadvezért, országbírót, mecénást adó történelmi Nádasdy család tagjaként született gróf Nádasdy Borbála is, aki önéletrajzi könyveiben megírta, mit érzett, amikor el kellett hagynia a hazáját, hogyan állt helyt külhonban, és azt is, hogy évtizedek múltán miért tért vissza.
A grófnő édesapja, gróf Nádasdy Pál – aki a korabeli sajtóban gyakran szerepelt, leginkább azzal, hogy arisztokrata létére nőül vett egy polgári táncosnőt, gyermekei későbbi anyját – hadifogságba került. Az idilli gyermekkor ezzel pillanatok alatt széthullott, és a család 1956-ban kénytelen volt elhagyni Magyarországot.
A fiatal Borbála Bécsben filmszínésznő lett, két komoly mozifilmben játszott főszerepet Barbara von Nady néven, és a színpadon is bizonyíthatott, azután Párizsban elismert balettmesterré vált. A ma boldog édesanya és nagymama évtizedekig a francia fővárostól alig 40 km-re élt férjével. Csakhogy a szíve hazahúzta.
„A honvágy és a család utáni vágy mindenhová elkísért" – írta A szabadság zaga című könyvében. „Bizonyára közrejátszott, hogy akárhogy is alakult, de »hazátlan lettem«, és ez is befolyásolta életem útját. Néha elgondolkodom azon, hogy ha megmaradok grófkisasszonynak a lepsényi kúriában, hogyan alakult volna az életem. Így vagy úgy – így történt. Mindenki a maga élete kovácsa, és a továbbiakban sem panaszkodni nem akarok, sem megbánni azt, ami történt és főleg nem vádaskodni.”
A Maradni zabad kötetben pedig így fogalmaz:
„Franciaországnak az állampolgára vagyok már több mint ötven esztendeje, mely befogadott… bár ha valami bánt vagy bántanak, ha igazságtalanság ér, mégis a mai napig azt kiáltom »Hazamegyek!« Mert hát itt mégsem vagyok itthon. Mi ez hálátlanság? Nem. Honvágy! Igen sokszor. A legváratlanabb pillanatokban. Este, reggeli ébredés után, az első fecske megérkezésével… egy íz a számban, ünnepek, és annyi minden más, amibe bele lehet halni, aztán élni tovább!”
Legelső életrajzában a Zagolni zabad? kötetben pedig arra hívja fel az olvasói figyelmét, hogy a nagy demokratikus, emberi jogokat védő világrendnek mondott fogyasztói társadalom kezdi elfelejteni, vagy ami még rosszabb, meghamisítani a múlt század legborzalmasabb diktatúráját, amit csak úgy emlegetnek, hogy "proletárdiki”:
„Így »becézik« sokmillió ember kollektív és egyéni szenvedését, testi és lelki megalázását, örökös rabszolgasorba taszítását, a társadalmi értékrend tönkretételét, kultúrák megsemmisítését. Családok szétszakítását. Az emberi lélek tudatos megrontását. A paraszt, a munkás, az iparos, a polgár, az egyházak, az arisztokrácia – általában az egyén, a gondolkodó és a közösség iránt személyes felelősséget érző személyiség – megfélemlítését és megsemmisítését.
Miért? Mert ez az embertípus túl sokat tudott! Tudta, hogy ég és föld között az emberi lénynek valahol helye van, ahol gyökeret kell, hogy eresszen. Tudta, hogy gyökereit szeretni, kezelni és védeni kell, hogy ez a tudás idővel átadható legyen a következő nemzedéknek, mert a gyökerekből szépen terebélyesedő fa válik, ami gyümölcsöt hoz és éltet.
Az Isten képmását viselő felelős embernek hagyománya a természetbe való belesimulás, és nem a természet rendjének megváltoztatása, annak erőszakos kihasználása. Tudta, hogy a tudás hit nélkül olyan, mint a fény láng nélkül. Világít, de nem melegít.”
Arra is rávilágít, hogy az arisztokráciát sokáig negatívan ítélték meg, elsősorban a szocialista időkben. De erről nem a nemesség tehetett:
„A hatalomra jutott kommunisták elérték, hogy a magyar arisztokrácia évtizedeken keresztül gúny, cinizmus tárgya legyen. A köztudatban egy gróf csak félhülye, degenerált, monoklis idióta lehetett, akinek csorgott a nyála. Ezen aztán lehetett nagyokat röhögni az operettben.
Széchenyi Zsigmond, a világhírű vadász írja egyik könyvében, hogy valami hivatalnok csodálkozva mondta neki: ő meg van lepve, mert azt hitte, hogy egy gróf képtelen egy mondatot értelmesen végigmondani. Széchenyi Zsigmondnak ismert a híres mondása, hogy amikor Rákosi megkérdezte tőle, miért nem hagyja el az országot, mikor tudja, itt semmi jó nem vár rá, azt válaszolta: »A Zsiga menne, de a Széchenyi nem«.”
De visszatérve a Nádasdyakhoz: ők bebizonyították, hogy akkor is helyt tudnak állni, ha mindenük odavész, és ha külföldön kezdtek is új életet, a haza és a család számukra továbbra is szent. Ötévente a világ minden tájáról összegyűlnek, mert az ősök földje, a gyökerek vissza-visszahívják őket oda, ahol szüleik, nagyszüleik éltek.
„Tervbe vettük, és ezt is a fiatalok kezdeményezték, hogy összeállítjuk a család történetét a kezdetektől napjainkig… Ennek alapján például a 2050-ben Argentínában élő Nádasdy leszármazott is megtudhatja majd, hogy ki az Ausztriában élő rokona. Társalogni már úgyis angolul fognak – írta a grófnő a Maradni zabad! című kötetben.
A kérdés csak az, és itt kell lennünk segíteni, hogy miért jönnek össze ezek a fiatalok és miért Magyarországon. Bármit is hoz a jövő, én hiszek a magyarság megmaradásában, és az én szétvert, szétszórt családom megmaradásában. S abban is, hogy mindig lesz a családnak egy olyan tagja, aki azért hozza majd össze a rokonságot, hogy jelenlétükkel példát mutassanak az összefogásra, őseik földjének tiszteletére.”
Még nincs hozzászólás