Találkozások apámmal
Köves Viktória kétéves volt, amikor az édesapja külföldre költözött. Innentől kezdve előfordult, hogy évekig nem találkoztak. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a ma már ékszerkészítőként dolgozó Viki elrendezze magában a különös apa-lánya viszonyt, de aztán még annak is örülni tudott, hogy a férfi végül megtapasztalhatta, milyen apának lenni.
„Apám mindig el akart menni az országból, de amíg együtt volt a család, az volt a terv, hogy mi is utána megyünk majd anyuval. Az első emlékem a hiányáról, hogy négyévesen állok a szoba közepén, és ordítva bőgök, hogy hol az apu. Anyu mesélte, hogy aznap délután a Duna-parton sétálva megláttam egy kajakozót, aki nagyon hasonlított apámra, és eszembe jutatta.
Nyolcéves koromban láttam őt először ezután. Dubrovnikban nyaraltunk, amikor egy férfi megjelent az asztalunknál. – Na, ki ő? – kérdezte anyám. – Apu – válaszoltam, de ez inkább sejtés volt, mint bizonyosság. Utána még egy hetet együtt töltöttünk a jugoszláv tengerparton. Aztán megint évekig nem láttam. Mindig szép ajándékokat küldött Amerikából, olyanokat, amelyek itthon kuriózumnak számítottak. Viszont amikor először hazalátogatott, nagyon ellenséges voltam vele. Mondtam is az anyai nagymamámnak, hogy milyen apa az olyan, aki elhagyja a lányát.
Tizennégy éves voltam, amikor először kihívott magához, de Anyu – féltve a hosszú utazástól – nem engedett el. Később bevallotta, hogy attól tartott, többé nem jövök haza. Végül a találkozásra két évvel később került sor. Egy halom Cseh Tamás-lemezzel érkeztem. Anyám később elmondta, azért ragaszkodott hozzá, hogy magammal vigyem őket, hogy az otthonomhoz kössenek. De ez a találkozó is majdnem meghiúsult, mert meg akartak buktatni kémiából, és végül csak azért engedett át a tanárnő, hogy találkozhassak apámmal, aki egyébként elektromérnök, és kint aztán egy délután alatt elmagyarázta a trigonometriát. Később fél évig ebből a tudásból éltem a matekórákon. Két hónapot töltöttem nála.”
Viki szerint nem lehet pótolni a kimaradt éveket, de új alapokra lehet helyezni a szülő-gyerek kapcsolatot. „Eleinte olyanok voltunk, mint két idegen. Később biztos megkönnyítette a dolgomat, hogy teljesen elvarázsolt a nyolcvanas évek Amerikája. Akkor találkoztam például először olyan étteremmel, ahol annyit ehettünk, amennyit bírtunk.
Két évvel később is kilátogattam hozzá, de akkor már nem találtuk a közös hangot. Nem tudom, mit vártam, de csalódtam, és ő is csalódott. Már kevés volt, hogy szép ruhákat vásárol nekem, varázslatos helyekre járunk, jókat eszünk, mert úgy éreztem, ez akkor sem olyan igazi apa-lánya viszony. Ezután tíz évig nem is beszéltünk, csak akkor kerestem meg, amikor állapotos lettem a fiammal. Kiderült, hogy közben járt is itthon, de úgy érezte, nem örülnék a találkozásnak. Ez nagyon rosszulesett.
A gyerekem születése után újra rendeződött a viszonyunk. Innentől kétévente járt haza. Hosszú építkezés következett, és végre nyíltan tudtunk beszélgetni a múltról. Már tízéves volt a fiam, amikor egyszer elmentünk ebédelni. Tudni kell, hogy tizennyolc éves koromban apám újra megnősült, és gyakorlatilag babakorától nevelte a felesége előző kapcsolatából született lányát.
Ezen az ebéden vált világossá számomra, hogy ugyan én vagyok a vér szerinti gyereke, de az a lány a »szív szerinti«. Furcsa, de nem érintett rosszul. Azt éreztem akkor, hogy milyen jó, hogy ő is meg tudta élni az apaságot, hogy igazi apja tudott lenni valakinek. Ekkor tudtam elengedni ezt a történetet. És ez idő tájt jöttem rá arra is, hogy ha meghal az apai nagymamám, az apám miattam már nem fog hazajönni.”
Vikinek sikerült feldolgoznia azt, hogy az édesapja kilépett az életéből, de az ismétlődéseket – amelyektől minden, egyedülálló szülővel nevelkedett gyermek tart – nem kerülhette el.
„Azt gondolom, a helyzet megértésében sokat segített, hogy én is szülő lettem. Huszonkilenc éves koromtól öt éven át jártam terápiára is, ahova ugyan nem ezért mentem, de a közös munkában végre az életemnek ezt a részét is tisztázhattam magamban. Felnőttként sem könnyű sérelmek nélkül beszélni egy ilyen veszteségről. Sokáig csak egy interpretációját ismertem a történetünknek, de aztán, ahogy az apámmal beszélgettünk, megismertem a másik oldalt, és apám érzelmeit is.
Ami az egyik oldalról úgy hangzott, hogy hetes bölcsibe adtak, vagyis hétfőtől péntekig nem vittek haza, mert apámat zavartam, az a másik oldalról egy fiatal férfi racionális döntése volt, aki szerint így tettek a leghelyesebben, hiszen ők munka mellett egyetemre is jártak. Tudni kell beszélni ezekről a dolgokról, fontos a bocsánatkérés és a másik fél indokainak a megértése. Anyai nagyanyámtól is sokat hallottam, ha szidtam apámat: »bármi van is, akkor is ő az apád«."
Viki úgy érzi, gyerekként képtelenség feldolgozni, ha az ember elveszti az egyik szülőjét. A kapott minták felülírásához pedig nagyon nagy tudatosság kell. „Kétéves koromban ment el az apám, és a saját házasságomban is akkor köszöntött be az első nagyobb válság, amikor a fiam ennyi idős lett. Akkor még megmentettük a kapcsolatot, később már nem sikerült. De nyilván nem a szüleimet okolom azért, hogy én is elváltam.”
Végül a helyükre kerültek a mozaikdarabkák. Erről egy sokatmondó élményét idézi fel: „Még kicsi volt a gyerekem, amikor anyám tartott egy családi összejövetelt, amelyre aput is meghívta. Ebéd után a szüleim elmentek a kisfiammal sétálni. Ma is előttem van a kép, ahogy ők hárman sétálnak az úton. Csak álltam ott, és néztem őket. Elmondhatatlan érzés volt…”
Még nincs hozzászólás