Születéstől halálig - közösségben
A minap valamelyik csatornán elcsíptem egy természetfilm részletét, amelyben arról volt szó, hogy ha egy öreg vagy beteg elefánt közeledni érzi a véget, a többiek körbeveszik, sorra megérintik, kvázi elbúcsúznak tőle, és együtt maradnak egy ideig, még a halál beálltát követően is. Ugyanezt tapasztalják az állat szülésekor is: a vajúdó elefánttehenet a többiek élő falként állják körül, hogy az anyát és az újszülöttet megvédjék a ragadozóktól.
Bár azt várnánk, hogy az emberi társadalmakban az elefántokéhoz hasonlóan közösségi esemény a születés és a halál, ez korántsem általános. A primitív kultúrák egy részében éppenséggel elkülönítették, magára hagyták a szülő nőt, míg másutt a teljes nyilvánosság vált szokássá. Egyes hieroglifák tanúsága szerint az ókori Egyiptomban idős asszonyok sürgölődtek a vajúdó anya körül, és hasonlóan nők segédkeztek az ókorban a görög asszonyok szülésénél is.
A nagyvárosoktól eltekintve a Kárpát-medencében a 20. század első felében még általános volt az otthon szülés, mint a nagycsaládok nőtagjainak meghatározó közös eseménye. A paraszti közösségekben a szülő asszony anyja, anyósa, lánytestvérei, nagynénjei pontosan meghatározott, a bába által kiosztott részfeladatokat láttak el – de igazság szerint a lelki támasz, a biztatás még fontosabb volt, mint a meleg víz vagy a lepedők előkészítése. Ugyanakkor a papás szülés pár évtizeddel ezelőtti elterjedése előtt a férfiaknak semmi keresnivalójuk nem volt ebben a világban.
A tradicionális, szoros életközösségben élő roma családokban a gyermek születése a mai napig családi ügy, amit a kórházi szülés körülményei között is fenntartanak. Magam is láttam fővárosi kórház szülészetén együtt izguló, az élet keletkezésének csodáját közös örömként és fájdalomként megélő tíz-tizenkét fős roma közösséget, amelyből a vajúdó kismama édesanyja így fordult a nővérekhez: „Segítsenek már, hát erős fájásaink vannak!”
Udvari csecsemőszemle
Érdekesség, hogy a társadalom másik pólusán, a királyi családoknál is valódi közösségi eseménynek számított a gyermek érkezése, hiszen ha fiú született, a következő király megérkezésének lehetett tanúja, akit az esemény közelébe engedtek. Mert bizony a királyi szülésnek nemcsak az apa: a király volt részese – a francia udvarban már a 16–17. században is természetes gyakorlat volt az „apás szülés” –, de a teljes királyi család a szülőszobává alakított királynéi lakosztályban izgulta és szemlélte végig az eseményeket, miközben az udvari előkelőségek a szomszéd teremben várakoztak. Amikor megszületett a gyermek, kinyitották az ajtót, és a több száz (!) fős csődület beviharzott a frissen szült anyakirályné szobájába, hogy megszemlélje a csecsemőt és konstatálja annak nemét. A gyakran túlhangsúlyozott, már-már szemérmetlen nyilvánosságnak nagyon is racionális oka volt: a legszélesebb udvari közönségnek kellett tanúsítania az újszülött törvényes származását.
Az utolsó mondatok
A tapasztalatok többsége szerint minél közelebb él egy civilizáció a természethez, minél elzártabb, magára utaltabb az adott mikrotársadalom, annál általánosabb, hogy az emberi létezés két nagy misztériumát: a születést és a halált is közösségi élményként éli meg. Ez ugyanis az életnek az a két alkalma, mikor az egyén tehetetlenné válik a nagyobb erőkkel szemben, ezért ilyenkor a közösség automatikusan összezár, védekezik.
Az élettől való elválás, a haldoklás sokfelé ma is megtartotta közösségi jellegét. A falvakban ilyenkor összegyűlik a tágabb család a haldokló körül, a hozzátartozók igyekeznek egy-egy utolsó mondatot kapni az eltávozótól. Ahogyan a hosszú útra készülő vándor ősrégi szokás szerint indulás előtt megissza a János-poharat, úgy a halálba indulóval is megitatták a János-bort. Régebben a távozni készülő magához hívatta a haragosait, hogy megbékéljenek: úgy tartották, hogy a halál békét szerez. A haldokló amúgy is igyekezett maga után rendet hagyni a világban: meggyónt, megáldozott, megerősítette a végrendeletét, minden jelenlévőhöz volt egy-két búcsúszava, amit aztán éveken át lehetett emlegetni.
A halottól való elválás része volt a felravatalozott holttest mellett hajnalig tartó virrasztás, és a gyakori egyházi tiltás ellenére megtartott, az ősi hitvilág áldozati lakomáira visszanyúló halotti tor is – amelyen ettek, ittak, énekeltek, akár táncoltak is; így a tor gyakran alig különbözött valamely keresztelőtől vagy lakodalomtól...
Sok közösségben nemcsak a halál és a születés zajlott a nyilvánosság előtt, hanem még a fogantatás is – és persze erre is volt törvényi, sőt: egyházjogi magyarázat.
Nyilvános nászéjszaka
Még a „nemtelen”, vagyis nem nemes körökben is szokás volt, hogy a nászéjszaka után az ifjú párnak fel kellett mutatnia a család előtt az „elhálás” bizonyítékaként a nászágy véres lepedőjét, ezzel tanúsítva, hogy az ifjú férj elvette a menyecske szüzességét – és hogy a leendő utódnak valóban a férj az apja. A házasság csak ezzel az aktussal lépett érvénybe.
Ha még a köznép körében is évszázadokon át élt ez a szokás, el lehet képzelni, hogy a trónutódlás törvényességének látszatát mindenekfelett tiszteletben tartó királyi családokban mekkora feneket kerítettek az aktus megtörténtének. Nem ritkán kevés volt a másnap reggeli lepedő-mutogatás, helyette az uralkodói család ezzel megbízott tagjai az ifjú pár szobájában kukkolással töltötték a nászéjszakát, tanúsítva az esemény megtörténtét, és ágyúszóval meg harangzúgással adták tudtára a boldog népnek, hogy a házasságot „elhálták”, matrimonium consummatum est, s a menyasszony szűz, a vőlegény pedig potens, azaz alkalmas volt...
A 20. század második felére a civilizált világban az ember világrajötte, és innen való eltávozása is a kórházi falak közé került. Ezzel mindkét esemény egyszerű egészségügyi problémává silányult, eltűnt a Mindenséggel, az Örökkévalósággal való kapcsolatuk; ezzel közösségi vonatkozásaik megszűntek, elveszítették ünnepi jellegüket és a méltóságukat is.
Még nincs hozzászólás