Szükségem van az egyedüllétre
Énekes, zeneszerző, bábszínész, multiinstrumentalista és Pilinszky-rajongó. Mesélő, aki a gyerekek között igazi kobolddá képes átváltozni. A kobold egyébként valaha kliphősnek és musicalsztárnak képzelte magát. Szabó Balázs tizenhárom évesen írta az első verseit, és még az érettségi előtt megtartotta az első koncertjét megzenésített versekből és persze saját dalokból. Azóta sok minden történt, volt fent is, lent is.
De “mindig tudni kell újrakezdeni“ vallja, és ez eddig bejött. Lassan négy éve, hogy együtt ültünk egy beszélgetésen, akkor éppen zenészként gondolt magára, és a színházat egy kicsit elengedte, bár hiányzott neki a porillat és a reflektorokra égett fény. Fél éve, hogya Magyar Állami Népi Együttes bemutatta az Apám ablakából az ég című darabját, ami azóta is sikert sikerre halmoz.
RIDIKÜL MAGAZIN Az akkori beszélgetés vége az volt: nem lehetetlen, hogy néhány év múlva egy színház büféjében futunk majd össze, mert akkor majd megint a színház lesz a mindenek felett való...
SZABÓ BALÁZS Az talán túlzás, hogy visszatértem a színházhoz, de most tényleg bekopogtattak azon a bizonyos ablakon. Először úgy indult, hogy lennék-e a zeneszerzője egy apa-fiú kapcsolatot feldolgozó történetnek - a felkérés ötletét az Apám a vadludakkal című dalom hallgatása adta a Hagyományok Háza igazgatójának.
Már az elején rájöttem, hogy nekem is kell valami kis kapaszkodó, főleg, hogy nem csak instrumentális zenéket szerettem volna vinni, hanem dalokat is. Úgy jöttek egymás után az ötletek, a múltba visszatekintő gondolatok, hogy mire észrevettem, ott ültem egy egész előadás terve előtt a saját íróasztalomnál, ami már tartalmazott díszletet is, meg még sok minden mást.
És akkor azt kérdezték tőlem, hogy ha már ennyire pontos képem van a történetről, miért nem rendezem meg? Egyszerre mondtam ki, hogy ’igen és nem’. Igen, mert tisztán láttam a fejemben ezt az előadást, és nem, mert nem tartom magam színházi rendezőnek, főleg nem táncszínházinak. De belevágtam, és életem eddigi legnagyobb színházi élménye, kalandja lett belőle.
RM Ebben a kalandban a saját életének változásai és az édesapja is benne van?
SZB Igen, nagyon is, bár nem rólunk szól a darab. Elkezdtem naplójegyzeteket írni a gyerekkorom momentumaiból, mert tudtam, hogy onnan szeretnék elindulni. Fontos gyökereim vannak, ezek persze iszonyú személyes, tetétleni történetek és együtt hallgatások apámmal a tornácon.
RM Milyenek voltak ezek az együtt hallgatások?
SZB Édesapám nagyon sokat üldögélt kint a tornácon, jólesett a közelében lenni, ő meg olyan öregemberesen tízpercenként mondott egy-két szót vagy egy mondatot. Ezek a csöndek különlegesek voltak, és visszaemlékezve az ember megtölti tartalommal, kimondatlan gondolatokkal.
Ezek az emlékek, csöndek sokat segítettek az előadás megírásában. Az Apám ablakából az ég amellett, hogy egy lelki megcsobbanás, nehéz is volt, mert amíg a gyűjtőmunkát végeztem, egyszerre voltam boldog és szomorú.
RM Hogyan viselték a szülei, amikor szembeszegült velük, például amikor otthagyta Debrecenben a teológia után a kántor szakot is?
SZB Édesanyámban jogosan kardoskodott a féltés meg a jót akarás, és ennek hangot is adott. Apukám sokáig magában cipelte a dolgot, mint mindig, ha valamivel nem tudott egyetérteni. Érdekes volt két ilyen szülő között gyereknek lenni.
Féltettek, hogy elkallódom, és nagyon szerették volna, ha van egy diplomám, ami egyfajta biztonságot adhat, ami engem megtart, vagy ahová mindig vissza lehet térni. Én inkább azon aggódtam, hogy hová jutok el a színházzal, a muzsikával, vagy hogy lesz-e valódi helyem bennük.
RM Milyen harcai voltak még?
SZB Kisgyerekként sokszor rábíztak a nővéremre, ő volt a mindent üzemben tartó biztos pont, én meg a "bár anyukám nem enged el, akkor is ki kell szökni focizni"-srác voltam, aki majd visszaér valamikor, valahogyan. És ebbe mindenki kellőképpen bele tudott őszülni.
Nem voltam kitűnő tanuló, a nővérem igen, és az iskolában mindig megkaptam, hogy bezzeg a nővéred! De én már akkor is tudtam, mennyire mások vagyunk, és soha nem tekintettem rá versenytársként, hanem büszke voltam rá. És nagyon tisztelem a szüleimben, hogy nem volt dekára kimérve, kit mennyire vagy milyen módon szeretnek.
RM Az hogy van, hogy valaki gyerekként ott él egy kis falu, Tetétlen kellős közepén, és elkezd verseket írni?
SZB Egyszer az volt a karácsonyi ajándékom az édesanyámnak, hogy összeírtam neki a verseimet. Olyan negyedikes, ötödikes lehettem…
RM Ezek amolyan dunyha alatt írt versek voltak?
SZB Igen, de nem mertem megmutatni senkinek, aztán mégis ebből lett az ajándék. De nem tudtam, milyen legyen a borítója. Aztán otthon találtam egy verseskötetet, annak színes ceruzával lemásoltam a borítóját, mert egy igazi könyvnek olyan van. És hogy honnan jött az írás?
Biztosan benne van az is, hogy az édesapám polcán mindig ott hevertek a könyvek, és nagyon sokszor könyvvel a kezében aludt el. Az én első olvasásos élményem pedig is az, ahogyan ott ülök mellette, és utánozni akarom, pedig az ábécében még csak az ötödik betűnél tartottunk. Úgy éreztem, hogy én már olvasok, ha kikeresem a könyvből azt az öt betűt.
RM Az első Pilinszky-kötet hogy került a kezébe?
SZB Ez már a teológus tanulmányok alatt történt, mikor egy eléggé elhagyatott albérletben laktam, és a hosszú estéimhez olvasnivalót kerestem. A főbérlőmnek ott maradtak a könyvei egy szekrény tetején, és ott volt Pilinszky is. Emlékszem, amikor ráakadtam és leporoltam, néhány óra múlva már énekelgettem az egyik versét, annyira meghatározó élménnyé vált azonnal.
RM Lettek mások is fontosak, írók, költők?
SZB Ott volt Szergej Jeszenyin, akinek tetszett néhány megzenésített verse. Kíváncsi voltam rá, egyszerűen muszáj volt ’leülnöm’ vele beszélgetni, szereztem egy kötetet, és hagytam, hogy hasson, vigyen.
Egyes fordulatai és képei hihetetlen irigységgel töltöttek el, mennyire jó és egyszerű, és hogy milyen félelmetes az emberi elme, hogy ezt így le tudja írni. Az utóbbi években Radnótival foglakoztam többet, sok örök darab van a polcomon, nehéz mindet számba venni.
RM Foglalkoztatja az vékony mezsgye, ami a vers és a dalszöveg között húzódik?
SZB Nem vagyok költő, és hogy azzal mi lesz, ami itt marad, nincs beleszólásom, nincsen hatalmam fölötte, de mindig úgy éreztem, bárcsak lehetnék...
RM Szeretne?
SZB Ma már nem, de kölyökkoromtól kezdve szerettem volna olyan minőségben írni, hogy már szinte láttam magam, ahogy koptatom az utcákat íróként. Elég csak leülni egy padra, és az ember már írja is a leltárt, hogy elment egy kutya egy nénivel, egy iskolatáska kopik az aszfalton…, és erre rájön egy csomó élettörténetbe belelátás, mintha csak egy film peregne.
Hálás vagyok a gyerekkori élményekért, amelyek segítettek kifejleszteni egy olyan belső elképzelési rendszert, ahol mindent el lehet túlozni vagy kiszínezni, vagy éppen fekete-fehérré tenni, ahogyan csak szeretném. És ma már tudom, hoy végtelenül egyszerű dolgok is lehetnek nagyon távoliak és sok mindent behívhatnak az ember fejébe gondolatként.
RM Járt már úgy, akár utazás közben, hogy egyszer csak ott volt a fejében egy jó sor, de nem tudta hirtelen leírni, és elszállt?
SZB Dallamokkal is előfordul ez, bár ma már rutinosabb vagyok, és a telefonomba jegyzetelek. Volt, hogy mantráztam magamban hazafelé, hogy el ne felejtsem, de volt olyan is, hogy beléptem az ajtón, és mire odajutottam a papírhoz, eltűnt.
RM Ha van bakancslistája, mi szerepel az első helyen?
SZB Kimenni Erdélybe saját hegedűt készíteni, és megtanulni minden csínját-bínját ennek a mesterségnek. Ez egy beteljesületlen álom – ki tudja, meddig –, mert minimum két év, amíg az ember ezzel jut valamire.
RM És mi van még azon a listán?
SZB Hát a maratonfutást tavaly kihúztam. Ugyanis gyerekkoromban mindamellett, hogy író, költő, pilóta, világjáró felfedező és űrhajós szerettem volna lenni, még az is tervben volt, hogy én leszek a leghíresebb maratonfutó. Végül tavaly elkezdtem felkészülni rá, és lefutottam. És az a milliónyi félelem, hogy vajon sikerülni fog vagy nem, egy délután alatt feloldódott bennem.
RM Magányos farkas alkat?
SZB Két erős részem van, nagyon magányos tudok és akarok lenni, aztán a következő pillanatban meg itt ülünk egy kávézóban, vadul gesztikulálunk és beszélgetünk. Imádom az embereket, a közös létre futásokat, de szükségem van az egyedüllétre is.
RM A magányos akarok lenni az milyen állapot?
SZB Amikor az ember szembenéz a saját farkasaival. Leültök egy tűzhöz abban a nyugalomban, hogy tudod, hogy nem fognak felfalni, és akkor ez egy fontos belső utazássá válik. Én ezt hívom magánynak.
RM Van most ilyen farkasa?
SZB Van, de titkos…
RM Közeledve a negyvenhez ott motoszkál a vágy, hogy gyermeke legyen?
SZB Persze, foglalkoztat, de nem érzem magam sarokba szorítva, hogy mikor lesz, vagy mi lesz, ha nem lesz. Abszolút el tudom magam képzelni apaként, de azt is tudom, hogy mennyi mindent változtatna az életemen. Most még annyi ihlet feszít, hogy ha ebben a pillanatban ide pottyanna, tanácstalan lennék. Még nem tudom, hogy nekem hol lesz az a fordulópont, ahol a vágyaim és az álmaim átcsoportosulnak, ahol az a kislány vagy kissrác válik a legfontosabbá.
Még nincs hozzászólás