Színlelek, mert nő vagyok
Mindig is csodáltam azokat a nőket, akik úgy tudják megmosni a fogukat, hogy föl-alá járkálnak a lakásban, sőt, még cseverésznek is a párjukkal, miközben egyetlen csepp fogkrém sem csorog ki a szájukból.
Én az a típus vagyok, akinek végig a mosdó felett kell állnia vigyázzban, és még így is tuti, hogy mindent összemaszatolok, és lehetőleg felborítom a fogkrémes poharat is. Ilyen szituációk miatt féltem annyira ott aludni eleinte a férfiaknál. Pláne, amikor már biztosan tudtam, hogy kezdek beléjük szeretni.
De honnan lehet ezt biztosan tudni? Hát a jelekből! Például jön velem szemben valaki az utcán, és én hirtelen azt hiszem, hogy ez Ő – mármint az aktuális pasi, aki tetszik –, miközben az adott idegen kicsit sem hasonlít rá. Vagy nem válaszolok rögtön az üzenetére, nehogy azt higgye, annyira odavagyok érte.
Illetve a leglátványosabb jel, hogy amikor nála vagyok, önkéntelenül úgy próbálok viselkedni, mint ha én lennék Lady Diana, aki a Buckingham-palotába hivatalos vacsorára. Nem mindegy ugyanis, hogyan tartom azt a villát, hogyan lépkedek lábujjhegyen, amikor kisurranok éjjel pisilni, hogy fel ne ébresszem, és az sem, hogy milyen fejjel ébredek mellette.
Iszonyú sok munka, hogy mindig tip-top nő legyek a közelében, miközben ő ezt el sem várja tőlem, hiszen úgy szeret, ahogy vagyok. De ezt úgysem hiszem el neki.
Arról már nem is beszélve, hogy minél jobban igyekszem, annál tökéletlenebbül sikerül a színjátékom. Persze, vannak olyan típusú nők is, akik már a legelső ottalváskor olyan természetesen tudnak viselkedni, mint ha csak egyedül lennének otthon a jó kis kényelmes pizsijükben. Meggyőződésem, hogy ez a lazaság is valójában csak színjáték, amely hatalmas erőfeszítést igényel.
De akkor vajon miért kell ezt csinálnunk? Miért nem tudjuk elengedni ezt a zsigeri küzdelmet, hogy a pasi meg ne lássa az igazi énünket?
Vajon ez a szorongás természetes velejárója egy friss kapcsolatnak, és arra való, hogy minél tovább fenntartsuk a romantikát, mielőtt belecsöppenünk abba a bizonyos ’használjuk együtt a mosdót’ típusú, összeszokott kapcsolatba?
Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy a pasiknak tutira nem kell átélniük ezt a félelmet, mert ők valahogy simán elmennek vécére, amikor rájuk jön, és annyit és akkor esznek, amennyit csak bírnak, és az sem zavarja őket, hogy még maguk is felébrednek a saját horkolásukra.
Persze, nem azt mondom, hogy a férfiak nem tudnak zavarban lenni, de lássuk be, a nőkre sokkal nagyobb nyomást gyakorol a társadalom, hogy megfeleljenek egy bizonyos képnek.
Megnyugtató a tudat, hogy ez ellen úgysem tudok küzdeni. Megmaradok így szorongva, hűen önmagamhoz. Sőt, szinte akarom is, hogy minél tovább érezzem ezt a görcsöt a gyomromban, amikor vele vagyok, mert ha ez egyszer elmúlik, az azt jelenti, hogy a kapcsolat realizálódott, és az a megfoghatatlan misztérium, melyet sokan romantikának is nevezünk, lassanként kezd elpárologni.
De már amiatt sem izgulok, mert akkor majd másfajta fortélyokhoz és színlelésekhez folyamodom!
Még nincs hozzászólás