'Szeretek kísérletezni'
Kovács Kati ötven éve van a pályán, mára már élő legenda. Dalszerzőként, színészként, műsorvezetőként is ismerhetjük, de mindenekelőtt énekesnőnek tartja magát. Számos szakmai és állami díj után idén a Kossuth-díjat is átvehette.
RIDIKÜL MAGAZIN Itt, a Vakok Intézetében találkoztunk, ahol épp levették az arcmintádat egy kiállítás számára.
KOVÁCS KATI A készülő kiállításnak az a célja, hogy azok az emberek, akik eddig csak hallgatni tudtak minket, kicsit jobban be tudják azonosítani, milyen arc tartozik egy-egy hanghoz. A felkérésre nagy örömmel mondtam igent, de természetesen kicsit féltem is, hiszen amikor beterítettek gipsszel, csak egy pici lyukon keresztül tudtam lélegezni. Rögtön az volt az első kérdésem, hogy ugye, fogok kapni levegőt? Hasonló módon éreztem meg magamban az erős életösztönt, mint amikor legutóbb kellemetlen közlekedési helyzetbe kerültem. Nyilvánvaló szabálytalanságot követett el a másik, és bennem feltámadt a zsigeri védekezés. Rákiáltottam a vezetőre, hogy majdnem az életemet vette el! Amikor az arcminta készítésekor betömték az orrlukamat, hasonló érzés lepett meg.
RM Volt már élményed nem látó emberekkel?
KK Pár hete, amikor még nem tudtam, hogy idejövök, egy előadás után odahozta hozzám egy apa az erősen gyengénlátó kislányát, aki kíváncsi volt rám. Mondtam neki, tapogassa végig nyugodtan az arcomat. Hozzátettem, hogy meg is ölelhet. És akkor a kislány felkiáltott, hogy jaj, te ilyen sovány vagy, és milyen kicsi! Persze, engem is meg tud döbbenteni, mikor egy korábban hallott hanghoz teljesen más személyiség, más külső tartozik, mint amilyet elképzeltem. Van, akinek a beszéd- és az énekhangja nagyon eltér egymástól. De az is döbbenetes, mikor először meghalljuk a felvett hangunkat, és rácsodálkozunk.
Az átlagemberek nem ismerik, nem látják magukat kívülről. Évtizedek óta színpadon, felvételeken edzett művészként azt gondoltam, engem már nem lehet meglepni, ám amikor megpillantottam a saját, gipszből kiöntött arcomat, bennem is felmerült, hogy talán én sem látom a magam teljességében önmagam. Megrázó pillanat volt, hogy az elkészült lenyomatban az édesanyám vonásait fedeztem fel.
RM Szerinted mit mutat meg egy arc?
KK A maszkomra pillantva beugrott, hogy elképzelhető, ez az arc valóban én vagyok. Aztán rögtön jött a belső tiltakozás, hogy nem lehet, hiszen hiányoznak belőle a gesztusaim, a mimikám, a mosolyom és a huncutságom. Az az irónia, amely árnyalja a vonásokat. Mindig lenyűgöz, milyen komplex lény egy ember, hogy sohasem azonos a maszkjával. Semmiféle kép nem adja vissza a lelkünket.
A mi gimnáziumunkban szokás volt, hogy az év közben elkészült dolgozatokból a tanévzáróra kis könyvecskét szerkesztettek, amelybe a legjobb írásokból válogattak. Az ünnepségen ebből fel is olvastak nekünk. Egyszer csak feltűnt, hogy azt a részt, amit az igazgató idéz, én írtam. A nevemet nem mondták be, így odasúgtam büszkén az osztálytársaimnak, hogy ez az én művem! Ám ők letorkoltak, hogy nem, Kati, te nem is ilyen vagy. Pedig de: olyan is voltam. Gyerekként, kamaszként lassan felfedeztem, hányféle emberi jellem létezik. Egyszer az egyik kitűnő tanuló nem készült el a dolgozatával, és lemásolta az enyémet. Én kaptam egyes alát, az ugyanis fel se merült, hogy épp az eminens másolt volna rólam. Kitartottam amellett, hogy igenis én írtam a szöveget, de a társamat nem árultam el. Ám a meglepőbb az volt, hogy ő sem vallott színt.
Az ilyen tapasztalatok segítenek felépíteni önmagunkat, és mivel folyamatosan változunk, mindig jöhetnek új örömök, és új csalódások is. A maszkom is segített önmagam felfedezésében. A sima, hófehér képmás felmutatta azt is, milyen fontos a vágy, amire minden ember – de egy előadó különösen – törekszik. Hogy megőrizzük a barátságos, nyitott és fiatalos arcunkat, lelkületünket.
RM A puszta kép arra is hűen rávilágít, hogy egy színpadi előadó nem csak hang, nem csak tehetség.
KK Valóban nem. Az egyéniség és a kisugárzás nagyon fontos tényező. Én is voltam olyan koncerten, ahol hibátlan dalokat hallottam, de a látvány semmitmondó volt, hiányzott belőle a szikra. Olykor a gyengébb képességű énekesek viszont képesek megteremteni a közönség megragadásához szükséges atmoszférát. Ám a kettőnek együtt kellene működnie. Korábban például rácsodálkoztam Geszti Péterre, mert szerintem se előtte, se utána nem volt olyan, aki abban a rapes műfajban nála jobb lett volna. A szövegei pop-költészetként is megállnák a helyüket. Abban a műfajban, persze, a hangterjedelemnek nincs jelentősége.
RM Mint oly sok mást, te is kipróbáltad.
KK Persze! Körmendi Péter hangmérnök segítségével, nélküle nem ment volna. Ő folyamatosan instruált, szinte szuggerálta belém, hogy a rapnek ugyanolyan ritmusa van, mint a beszédnek. L. L. Junior adott nekem egy dalt annak idején, és a végén őszintén elképedt, hogy meg tudtam csinálni. „Azért adtam – mondta –, mert azt hittem, nem fog menni." Az ilyen kísérleteknél is nagyon fontos nekem, hogy jó stáb vegyen körül, mert egy dal mindig teammunka, kell a hangmérnök, a hangszerelő, egy jó fülű zenei rendező, hiszen egyedül könnyű rossz irányba elindulni.
Hiába van meg a kellő önkontroll, bele lehet csúszni a giccsbe. Ilyen elementáris volt az eredménye a találkozásomnak Pitti Katival is. Sok-sok éve a Magyar Televízióban jött az ötlet, hogy operisták énekeljék a mi dalainkat, mi, popzenészek pedig az operarészleteket. Beöltöztünk, megadtuk a módját, és a mai napig emlékeznek erre, sokszor műsorra is tűzik a produkciót. Azért szeretek kísérletezni, mert sokszor egy-egy ötletből pattan ki a véletlen a csoda. Én a mai napig nyitott vagyok erre.
RM Nagy robbanás volt pár éve, mikor a Qualitonsszal vagy a Csík zenekarral dolgoztál, most pedig egy új formációban, a No commerce-ben énekelsz.
KK Őket azért szeretem nagyon, mert olyan jó zenészek, hogy olykor belemerülök, és csak élvezem a játékukat. Olyannyira, hogy egyszer még énekelni is elfelejtettem. Ilyen a pályám során amúgy csak egyszer fordult elő, még színész koromban. A Mechanikus narancsot adtuk elő Csizmadia Tibor rendezésében. Kassai Karcsi mondta a szövegét, és én csak bámultam az előadás közben, mennyire zseniális, és az járt a fejemben, én sosem leszek ilyen jó színész. Aztán eltelt pár perc, és éreztem, hogy valami furcsa van a levegőben. Láttam, hogy Karcsiról folyik a víz. Milyen jó színész vagy, súgtam oda neki. Mire ő: „Te meg elfelejtetted mondani a végszót!” Nem is játszottam több darabban. Rögtönző alkat vagyok, tipikus szólista, ha valami meglep és elbűvöl, könnyen kizökkenek. A színésznek nagyon kell alkalmazkodnia, együtt kell léteznie a többiekkel. Ez az élmény is arra döbbentett rá, hogy az éneklésnél kell maradnom.
RM A filmek sem hiányoznak? Te tényleg a legendákkal dolgoztál együtt…
KK Csak azért játszottam filmekben, mert a rendezők megkértek rá, nekem ez nem volt ambícióm sosem. Jancsó már rengetegszer megkeresett, az ő kedvéért mentem. Volt, hogy a forgatókönyvbe is belenyúltak a kedvemért. Sokat köszönhettem Jancsónak és a feleségének, Mészáros Mártának, aki az első magyar női rendező volt. Jancsó meghallgatott minket, amatőröket is, a javaslatainkat figyelembe vette, a kreatív ötleteink nem vesztek el. Bácskai Lauró István filmje, A hamis Izabella például az év filmje lett, én pedig az év színésznője olyan színészóriások mellett, mint Latinovits és Törőcsik.
A játék során fedeztem fel a szabályokat. Ha az operatőr, aki egyik szemével benne volt a képben, a másikkal kacsintott vagy hunyorított, már tudtam, újra kell venni a jelenetet. De egy-egy intésből azt is megéreztem, ha jó voltam éppen. Szórakoztató volt Bujtorral, Sztankayval, Madaras Józseffel, Ruttkai Évával játszani. Szeretettel teli, kedves emberek voltak. De soha nem éreztem magamat filmszínésznek. A rendezők is éneklés közben láttak meg, és azt mondták, az a vadóc kell nekik, aki olyan elementárisan tudta énekelni, hogy nem leszek a játékszered! Azt a figurát akarták.
RM Az a vadóc megvan még? Tavaly voltam utoljára koncerteden, és nagyon átjöttek az energiák.
KK Az ember egyénisége nem vész el. Tegnap láttam egy régi felvételemet 1977-ből, és elcsodálkoztam, milyen sokat mozogtam, ugráltam. Azóta megtanultam sok mindent a színpadi jelenlétről, de néha azért előbújik belőlem a gyerek. Szeged mellett koncerteztünk nemrég, és egy kislányon megláttam két világító nyuszifület. Kölcsönkértem tőle egy pillanatra. Az unokaöcsém a koncert után azt mondta, hogy számára ez volt a műsor legszebb pillanata, mert ez a gesztus megmutatta, mennyire élvezem még mindig a színpadot, a közönséget, a játékot. Hogy nem merevedtem bele a Kossuth-díjas énekesnőtől szinte elvárt kötelező fegyelembe, hanem ma is él bennem a gyermek.
Még nincs hozzászólás