Szerelemüzem
Mi öli meg a szerelmet? Mi magunk, bár van ehhez egy jó segítségünk, ami nem más, mint a kémia. Jó lenne hinni – mint ahogy hitte az ember több ezer éven át –, hogy a szerelem valami földöntúli, éteri, felemelő ajándéka egy nálunk hatalmasabb erőnek vagy hatalomnak, de hát nagyon úgy fest a dolog, hogy ez nem így van. A világirodalom szerelmi lírája bármilyen gazdag is, valahogy egyetlen költő sem volt képes megfejteni a szerelem kialakulásának vagy elmúlásának az okát, inkább csak a „tüneteiről” írtak.
Én a magam részéről mindig is utáltam a kémiát, bár elismerem, hogy rendkívül fontos tudomány. Nem is részletezem hát, hogy milyen enzimek, hormonok bizarr keveredése okozza mindazt, amit szerelemnek nevezünk. Akinek van erre indíttatása, nézzen utána a fenil-etil-aminnak, az oxitocinnak, az endorfinnak, a dopaminnak – bizarr dolgok ezek. Bármilyen fájdalmas is, meg kell hajolnom azon szakemberek érvei előtt, akik velem ellentétben nem utálják a kémiát, és azt állítják, hogy ezeknek a kémiai vegyületeknek a megjelenése, felhalmozódása és lebomlása az, amit mámorító szerelemnek, majd az érzelmek fájdalmas elmúlásának nevezünk.
Tény, hogy a szerelem idején az ember dekoncentrált, szétszórt – ez az időszak nem igazán kedvez a nagy ráébredéseknek, felismeréseknek vagy az eredményes munkának, alkotásnak. Visszakanyarodva a szerelmes versekhez, azok is zömében az elmúlás után, a drogként ható kémiai anyagok lebomlását követően íródtak, amikor a költő már „tisztább fejjel” értékelte az érzelmeit és a körülményeket.
Meglehet, kiábrándító, hogy az emberiség egyik leggyönyörűbb és legmagasztosabb érzését csupán a szervezetünkben kontrollálatlanul tomboló vegyi üzem generálja, melynek biológiai küldetése alighanem a fajfenntartás, de az már rajtunk múlik, hogy mit kezdünk ezzel. Állítólag két-három év alatt véget ér az egész, aztán valakinek csak emlék marad, valaki meg képes mindebből épülni és építkezni. A ne-is-akarjuk-megérteni kémiai reakciók időszaka éppen elegendő lehet ahhoz, hogy két embert tartósan összekovácsoljon, hogy olyan erős és szoros köteléket alakítson ki köztük, ami elegendő ahhoz, hogy gyermekeiket felnevelve akár egy életen együtt maradjanak. Közhelyesen: a szerelem szeretetté alakul. Lássuk be, ez sem kevés.
S tulajdonképpen bánja a fene, ha Ámor valójában az oxitocin, ha Aphrodité nem más, mint a dopamin, vagy Cupido csupán csak az endorfin: attól még hiányozna, ha nem lenne. Ha elmúlik, hát elmúlik, végül is semmi sem örök. Alighanem olyasmi ez, mint az élet maga – a lényeg, hogy valami tartalommal töltsük meg, ne csak sodródjunk, hánykolódjunk benne. Ha pedig a szerelemnek köszönhetően legalább csak egy kicsivel többek leszünk puszta fajfenntartó egyednél, már megérte az egész.
Még nincs hozzászólás