Szeptemberben elkezdődött
Általában a szülők és a gyerekek szólalnak meg az iskolakezdés idején, az ő várakozásaikat - félelmüket, izgalmukat - közvetíti a média, s legfeljebb még oktatási szakemberek, igazgatók és persze politikusok üdvözlik a diákokat. Az iskola pedig, mint a Hair című klasszikus musical filmváltozatának csapatszállító repülőgépe, közömbösen nyeli el az ezerféle tarka egyéniségből uniformizált, egymástól immár megkülönböztethetetlen diákokat. De mit érez és gondol egy vérbeli pedagógus, egy tapasztalt tanító, aki a világ változását akár a kisdiákok beszédén, ruháján tolltartóján is mérhetné? Szerémy Gabi néni, aki egy zuglói általános iskolában dolgozik, harminchat éve várja tanítóként a szeptemberi becsengetést, amit az ő monológjával köszöntünk mi is.
„Augusztus vége felé gondolatban el-elkezdek tanítani. Vannak, akik egész életükön át kényszerpályán mozognak, s vannak, akik egyenesen arra az útra kerülnek, amit az élet nekik szánt. Én az utóbbi csoportba tartozom: tizennégy évesen eldöntöttem, hogy kisgyerekekkel fogok foglalkozni. Érdekes, hogy kezdő korom egyik negatív példája, amikor passzív jegyzőként vettem részt egy pótvizsgán, mennyire meghatározó volt az egész pályámra. Egy nehezen kezelhető, gyenge tanuló elfogadás és támogatás helyett ítélettel szembesült, és büntetéssel. Fájt a saját tehetetlenségem, s tudtam, hogy mintát kaptam arról, hogyan NEM szabad élni ezen a pályán. Mert életre szóló nyomokat hagyunk a gyerekekben. Ezért hatalmas a mi felelősségünk.
A működésünk elején még nem vagyunk ezzel tisztában. Könnyű a hatalomvágy csapdájába esni, élvezni mindazt, amit a katedra jelent: számon kérhetünk, megítélhetünk, élet-halál urai lehetünk… A csapdát elkerülve azonban ott a másik út: az elfogadás, a szeretet ösvénye. Keskeny, és kihívásokkal teli, mégis egyre több fiatal pedagógus választja ezt. Minden pillanatban, amikor cselekszünk, vagy szólunk, vagy csak gondolunk valamit, választhatunk, hogy milyen szempontból tesszük: önmagunkért vagy a másikért. Elvárásból, valami materiális eredmény reményében, vagy a »Mit tehetek érted?« örömével. Olyan világban élünk, amikor minél többet szeretnénk kapni az élettől, s közben elfelejtünk figyelni a másikra. Ebből adódik a rengeteg konfliktus.
Nálunk az osztályban a gyerekek bátran kérdeznek, ha nem értenek valamit, nem titkolják, nem szégyellik, s örömmel segítenek egymásnak. Azt hiszem, szeretnek tanulni, s remélem, a tanulás egész életükre jellemző folyamat lesz, mint ahogyan számomra is az. Nekünk, pedagógusoknak különösen fontos, hogy állandóan képezzük magunkat, hogy lépést tartsunk a nagyon gyorsan változó világgal. Nem merevedhetünk meg a dinamikusan fejlődő gyerekek között. Egészen más hozzáállást kívánnak a mai gyerekek, mint harminc évvel ezelőtt. Általában könnyebb a mentális fejlesztésük, magasabb az érzelmi intelligenciájuk, tehát könnyebben alkalmazzák a meglévő tudásukat »vizsgahelyzetben«, viszont nehezebben alkalmazkodnak akár egymáshoz, akár a készen kapott szabályrendszerekhez. Nagy a szabadságigényük, s igen fontos, hogy folyamatos figyelmet kapjanak a környezetüktől. Úgy érzékelem, indulatosabbak a mai gyerekek, de készségesek a megoldásra.
Hiszem, hogy a tanítás nagyszerű lehetőség a tanulásra. Minden egyes helyzet, ami egy húsz-huszonöt fős csoportban adódik, lehetőség arra, hogy önmagunkat megvizsgáljuk. A delphoi jósda felirata így szólt: »Ember, ismerd meg önmagad!« Ha nem ismerjük saját magunkat, az erényeinket és a hibáinkat, hogyan tudnánk a ránk bízott gyerekek benső fejlődését felelősen segíteni? A mindennapi életben sajnos feltételekhez kötjük a szeretetet. Szeretlek, ha te is. Szeretlek, mert ezt, meg azt adtad. Szeretlek, ha... Pedig az igazi szeretet egyszerűen csak van. Árad, mint a napsütés. Ha így szeretjük a gyerekeinket, akkor majd ők is így tudják továbbadni. A személyes példamutatás a legfontosabb. Minden levegővétellel mintát adunk a gyerekeknek.
Nem félek attól, hogy a tanítványaim nem fognak tisztelni, ha hibákkal, erényekkel, a magam őszinte valójában élek közöttük. A szeretet nem ismeri a félelmet, csak a bizalmat. Ha fontos, hogy a gyermek az iskolában épp úgy biztonságban érezze magát, mint otthon, akkor nekem is otthonom lesz az osztályterem, s benne a mi kis csoportunk. Például, ha valami leesik, én nyúlok érte elsőként, s felveszem. Ha félnék, hogy elveszítem a tekintélyemet, nem tenném. Ha azt szeretném, hogy legközelebb a gyermek is lehajoljon, hogy megtegyen ennyit bármelyik társának, mert adni jó, akkor példát kell mutatnom. Így alakul ki az osztály belső etikai rendje, ami iránymutató lesz.
Ezért is állítom, hogy mi, tanító nénik, életre szóló nyomokat hagyunk a gyerekekben.”
Még nincs hozzászólás