Suhanj, Koko!
Olimpiai bajnokaink közül talán az ő neve forog leginkább a köztudatban. Kovács Koko István ott van akkor is, amikor segíteni lehet. Bár szerinte nem jó szó erre a segítés, helyette inkább ezt használja: örömszerzés. Amikor a Suhanj! Alapítvány mozgássérült sportolóival fut, akkor is ez motiválja.
Saját bevallása szerint 8-10 napnál távolabbi időszakra nem szívesen köti le magát programokkal, mert a naptára így is tele van.
Egy budai bevásárlóközpont kávézójában azért rövid időre le tudunk ülni beszélgetni, ahova stílszerűen egy gyermekeknek szóló közösségi programról érkezik. Kokóról köztudott, hogy sportolói pályafutása befejezése után is aktív maradt, nemcsak a közéletben, de a sportban is. Rendszeres maratoni futó, idén pedig már – egy szintet továbblépve – az augusztusi budapesti féltávú Ironman triatlon versenyre készül. Pár éve az egyik futóversenyen találkozott Lillával, s a mozgássérült lány fotót kért a példaképétől. Azóta többször együtt futnak, sőt, szoros barátság alakult ki közöttük.
„Másfajta élmény és más fizikai megterhelés, ha valaki egy kerekesszékes versenyzőt tolva teljesíti a távot, ugyanazt az időt nem tudod lefutni. Figyelni kell, mert olykor terelni kell az embereket, nehogy valaki megsérüljön. Nehezebb így a feladat, de elképesztő lelki ajándék számomra. Végig poénkodunk, röhögcsélünk. Lilla irányít engem. Élvezi, ha gyorsan megyünk, azt pedig különösen, ha előzünk. De az sem jó, ha folyik a személyből a könny, mert százzal száguldunk” – meséli mosolyogva a tavaly őszi, 2.40-es idővel, közösen teljesített harminc kilométerről. „Meg kell szokni, hogy futás közben nem mozoghat a kezed, mert fogni kell a kocsit, amely ráadásul elég nehezen fordul.”
Koko nemcsak hogy részt vesz a versenyeken, de komoly része van abban is, hogy a fogyatékkal élők sportolását támogató Suhanj! Alapítvány hamarosan két új kerekesszékkel gazdagodik. Fontosnak tartja elmondani azt is, hogy bár nagyságrendekkel nagyobb figyelmet kapnak, mintha csak egyedül futna egy-egy versenyen, de a főszerep nem az övé. Majd hozzáteszi, hogy a versenyek végére rendre bereked: „hiába üvöltök, hogy jövünk a kocsival, sokan zenére, fülhallgatóval futnak”.
Idehaza szerencsére jóval előrébb járunk a futóversenyeken a fogyatékkal élők elfogadásában, ezt Koko bécsi és prágai tapasztalatai is megerősítik.
Mivel jómagam is büszke tagja vagyok a maratoni futók táborának, nem állom meg, hogy ne meséltessem a tavalyi New York-i futásáról, az ottani maratoni teljesítése ugyanis minden hosszútávfutó álma. „Szinte már íratlan szabály, hogy ki kell magadra írni a nevedet, és a pálya szélén kell futni, ezáltal láthatóvá és gyorsan azonosíthatóvá válsz a szurkolók számára. Csak úgy záporozott felém a sok »Gyerünk, Koko!« kiáltás, még akkor is, ha Amerikában nyilván kevesen ismernek fel arcról. Olyan érzés volt, mintha egy rockkoncerten lettem volna, annyi zenekar és néző volt végig a pálya mentén” – meséli egy szuszra. Nem csoda, ha idén is vissza szeretne térni a Nagy Almába. Fiai (ki hinné, hogy a nagyobbik már 20 éves – és mindketten bokszolnak, naná!) és a felesége is „sportágbeli”, mindannyian lefutották már a Vivicittát, de félmaratonja eddig csak neki van a családban. Kicsit elgondolkozik, amikor felvetem, hogy jövőre talán az első családi futóváltó is rajthoz áll majd Kokóéknál?
„Elértem arra a pontra, amikor a lelki üdvösségem meg van mentve. Közéleti szereplőhöz mérten, úgy érzem, megfelelő módon kiveszem a részem a közösségi munkából” – térünk vissza a jótékonysági feladatokat firtató eredeti témánkhoz. Mindezt nem tudatosan tervezte, a segítő szándék talán a személyiségéből is fakad. „Ha nem lettem volna olimpiai bajnok, valószínűleg akkor is közéleti szereplő leszek, de talán éppen azért nyertem olimpiát, mert ennyire szenzitív vagyok minden irányban.” A Lillával való futások mellett az Erzsébet-táborok szervezéséből is kiveszi a részét, a Magyar Ökomenikus Segélyszervezetnél pedig jószolgálati nagykövetként dolgozik. Nem véletlen, hogy a család, az üzleti vállalkozások és a médiaszereplések mellett már kevés szabad hely van a naptárában. Most is hamar elfogy előle a sütemény és a kávé, a nekem szánt fél óra gyorsan lepereg, Koko pedig már „suhan” is tovább…
Még nincs hozzászólás