Shakespeare a hálón
Ha „Mohácsi-előadásra” ül be a néző, biztos lehet benne, hogy még egy Shakespeare-darab is új oldalait mutatja meg, fájóan ismerős, avagy éppen kacagtató, 21. századi párbeszédekkel.
A testvérek munkamódszere is egyedi: a szövegkönyv a próbafolyamat alatt, a színészek improvizációjára építve születik meg, a darabokat a bemutató után is átírják, javítják. Mohácsi János – bár sokak számára ez meglepően hangozhat – már régóta nagy rajongója a számítógépeknek.
– Emlékszik arra, hogy mikor látott először számítógépet?
– Teljesen pontosan emlékszem a pillanatra, valamikor a nyolcvanas évek elején lehetett, 82-ben vagy 83-ban, az unokatestvéremnél. Egy ZX Spectrum márkájú gép volt, ezeket a masinákat követték a Commodore 64-esek. Valami furcsa játékot játszottunk rajta: egy festőhengert kellett megelőzni egy másik festőhengerrel. A gép, persze, nem ezért hozott lázba, hanem mert rögtön nyilvánvaló volt, hogy óriási segítséget jelenthet majd a munkámban, a szövegek szerkesztésénél.
– Rögtön elkezdte használni?
– Nem tudtam, mert nem voltak hozzá programok. Amikor Kaposvárra kerültem 1983-ban, már volt egy Commodore 64-esünk, de azzal még borzasztó nehézkes volt minden, leginkább csak játszottunk rajta. A munkában csak akkor tudtam használni, amikor egy olyan gép került a kezembe, amelynek már volt szövegszerkesztője. 1988-ban vagy '89-ben, mikor az első nagyszínpadi rendezésem volt Kaposvárott, Schiller Ármány és szerelem című művét állítottam színpadra. Külön engedélyt kaptam, hogy a színház gazdasági hivatalában lévő számítógépet használhassam szövegszerkesztésre. Akkor már lehetett tudni az internetről, és – emlékszem – eljátszottunk a gondolattal, hogy milyen fantasztikus is lenne, ha tudnánk képeket küldeni a gép segítségével.
– Nem nézte csodabogárnak a környezete a számítógép iránti lelkesedéséért?
– Egyáltalán nem. A színházi emberek számára nagyon könnyen belátható volt, hogy géppel pár perc alatt elkészültek azok a gyakorlópéldányok, amelyeket korábban órákig gépeltek a titkárnők. Látványos volt a különbség, és ez mindenkit meggyőzött. Akkor tanultam meg a Ventura nevű nyomdai szerkesztőprogramot is, mert Serf Egyed kaposvári színésszel alakítottunk egy céget, és elkezdtünk kiadványokat szerkeszteni.
– De akkor maga a technika is érdekelte?
– Igen, persze, kíváncsi voltam rá, hogy mit lehet „kihozni a gépből”, de az az igazság, hogy jó érzés volt az is, hogy van egy „másik lábam” a színház mellett. Sajnos ma már nincs meg ez a másik láb.
– Amit az ön munkamódszeréről tudni lehet, az improvizációkra épülő szövegkönyv születéséről, az valahogy első közelítésben nehezen passzol a számítógéppel való intenzív kapcsolattal.
– Ez érdekes, mert amikor először a Nemzeti Színházban rendeztem, a színház gazdasági igazgatója pont azt kérdezte tőlem, hogyan tudtam dolgozni akkor, amikor még nem volt számítógép. Merthogy akkor, 2003-ban a próbafolyamat már úgy zajlott, hogy a laptopom ott volt a segédrendező kezében, és amikor egy jelenetnek kialakult a nagyjából végleges formája, tehát „végigrágtuk” a különböző improvizációs verziókat, a szöveg rögtön bekerült a gépbe. Ez iszonyú hatékonyan működött.
– Az internet révén a számítógép adta szabadság egy újabb szintre lépett: a legkülönbözőbb szövegekhez, képekhez lehet hozzáférni a másodperc tört része alatt, ugyanakkor persze a veszély is látszik, hogy sokan nem feltétlenül jól „használják ezt a szabadságot”.
– Már egészen az elején lehetett látni, hogy ha nő a sávszélesség, akkor teljesen kinyílik a világ. Nagyon jól emlékszem az érzésre, ami elfogott, amikor először zenét töltöttem le az internetről. De a számítógépnek is két arca van, mint ahogy az igazságnak mindig. Egyrészt soha nem lesz minden forrás fenn az interneten, másrészt az is biztos, hogy az emberi kapcsolatokat semmilyen hálózat nem pótolja. Viszont tényleg hihetetlen szabadságot ad, rengeteg időt és információt nyer az ember. Persze, az is igaz, hogy mindenhez hozzászokunk, a vaníliafagyit is meguntuk végül.
Még nincs hozzászólás