Semminek sincs értelme?
A gyerek világképének, gondolkodásának alakításában sorsfordító szerepe lehet egy könyvnek vagy egy színdarabnak. A dán Jane Teller 2000-ben megjelent világhírű ifjúsági regénye, a Semmi olyan mű, amelyet nem felejt el egy ideig az, aki elolvasta.
Dániában először betiltották, majd a következő évben kötelező olvasmány lett. A Budapest Bábszínházban Gimesi Dóra dramaturg segítségével Hoffer Károly rendezett zenés-bábos pszichothrillert a könyvből.
Az előadás megszületésének története is mutatja, mennyire nem csak kamaszok számára „aktuális” Teller műve: a rendező végzős egyetemista volt színművész-bábszínész szakon, amikor egy könyvesboltban bóklászva rábukkant a könyvre. Már a fülszöveg elolvasásakor úgy érezte: neki, róla szól.
„A könyv a nyolcadikos Pierre Anthon azon állításával indul, hogy semminek sincs értelme, hiába dolgozunk, akkor se lesz belőlünk senki se. Kicsit ezt éreztem én is az egyetem végéhez közeledve. Amikor végigolvastam a történetet, már tudtam, hogy nagyon fontos lenne a színpadon is elmesélni” – avat be az előadás születésébe Hoffer Károly.
A könyvbéli Pierre Anthon osztálytársai elhatározzák, hogy bebizonyítják neki, nincs igaza, ezért tárgyakat kezdenek gyűjteni, fontos dolgokat, amelyekért érdemes élni. A játéknak induló bizonyítás azonban „véresen” komollyá válik: a szandál, a horgászbot után felkerül a „Fontos Dolgok Halmára” Gerda kedvenc aranyhörcsöge, Anna-Li örökbefogadási bizonyítványa, Elise kétévesen elhunyt kisöccsének a koporsója, és innét már nincs megállás.
A Bábszínházban az előadásokat majdnem mindig kötetlen beszélgetés követi, ami segíthet oldani a Semmi keltette feszültséget, s amelynek során a nézők sok részletet megtudhatnak a darabról is.
A könyvet olvasva többször is felmerült bennem, nem túl ijesztő-e egy kamasznak ezekkel a kérdésekkel egy ilyen felkavaró történetben szembesülnie, mert biztos jó néhányan vannak a nézők között, akik még nem gondolkodtak el az élet végső kérdésein. De a rendező megnyugtatott, hogy pont fordítva van, az ember minél idősebb, annál inkább összeszorul a szíve ezeknek a dolgoknak az említésére: „Én az elején attól féltem, hogy a bemutatót követő hetekben egy újság címoldalán olvasom majd a tudósítást arról, hogy kamaszok igaziból is megpróbálták felépíteni a »Fontos Dolgok Halmát«. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Az viszont a beszélgetések során kiderült, hogy a nézőinkkel is megestek hasonló dolgok. Az egyik osztályból egy gyerek elmesélte, hogy egy társuk hatalmas, jellegzetes haját a többiek irigységből erőszakkal levágták. Nyilván ez az osztály sokkal mélyebben élte át a darabnak erre a történetre rímelő jelenetét. Nagyon fontos szembesíteni a gyerekeket azzal, hogy itt egy bosszú-spirál lép működésbe akkor, amikor valaki kijelöli, hogy az utána következőnek mit kell beszolgáltatnia. Tudatosítani kell bennük azt a folyamatot, ahogy a bosszú mindenkinek elhomályosítja a tekintetét, és szinte észrevétlenül lesznek egyre durvábbak a dolgok. Ha az ember kívülről képes látni ezeket a működési mechanizmusokat, akkor sokkal könnyebb megállítani őket.”
A rendező azt is elmondta, hogy a beszélgetések eleinte szigorúan a darabról szólnak, a szereplők döntéseiről, tetteiről. Tudatosan kerüli a személyességet, hiszen nagyon nehéz feloldani a tabukat, a kamaszokban lévő belső gátakat. Eleinte feszengve válaszolnak még egy olyan ártatlannak tűnő kérdésre is, hogy melyik karakterrel tudnak leginkább azonosulni, hiszen ezzel sokat elárulnak önmagukról. Nem szabad ajtóstul rontani a házba.
Egyszer egy pedagógus kikérte magának, hogy miért nem ad a rendező a beszélgetés során kész megoldásokat a srácoknak, és miért nincs a darab végén pozitív végkifejlet. „Én nem tudok, és nem is akarok egy általános receptet adni senki életéhez. Azt tudom csinálni, hogy felerősítem a dilemmákat, újabb és újabb kérdések és válaszok végiggondolására provokálom őket, és ennek révén talán majd jutnak valamire együtt. Mondjuk például hazafelé a buszon, órákig beszélgetve még, mint ahogy az előfordult már. Gimesi Dóra mondta egyszer, hogy a kamaszoknál az a legveszélyesebb, hogy ők mindig állítanak, és nem kérdeznek. Épp ezért fontos ez a darab, és az általa elinduló párbeszéd, mert segít a kérdések megfogalmazásában, és vita közben mindenkinek a fejében tisztul a kép, formálódnak a lehetséges válaszok. Az egyik beszélgetés után könnyezve jött oda hozzám egy lány, és azt mondta, hogy őt mélységesen megrázta az előadás. És bár a vita során meg sem szólalt, csak a többieket hallgatta, benne most szakadt fel az érzés, hogy nincs egyedül, más is szokott olyanokat gondolni a világról, mint ő” – meséli Hoffer Károly.
A könyvet olvasva az is felmerül a felnőttben, hogyan lehetséges, hogy nem tűnik fel a gyerekek környezetében senkinek, se a tanároknak, se a szülőknek, mi zajlik. Mellesleg a történetben lényegében egyetlen felnőtt szereplő van, egy tanár, és nyilván ez sem véletlen. Mintha ezek a gyerekek a felnőttek társadalmától teljesen külön élnének. Pedig nem kellene sok ahhoz, hogy elkezdjenek beszélni. Csak egy picit odafigyelni a furcsa jelekre, csak jelen lenni az életükben is, nem csak mellettük. A rendező azt mondja erről: „Szerintem az a legnagyobb baj, hogy a felnőttek nem értik ezt a korosztályt, nem találják a nyelvet, amelyen meg lehet szólítani őket. A mi csecsemő méretű bábfiguráink jól mutatják, hogy sokszor gyerekként kezelik a kamaszokat, miközben már születőben bennük a felnőtt, és erről nem szabad elfeledkezni.”
Még nincs hozzászólás