Segítség és zaklatás a hálón
A közösségi oldalak céljai alapvetően pozitívak: tartsuk a kapcsolatot a barátainkkal, ismerjünk meg új, érdekes embereket, kulturálódjunk, jótékonykodjunk. Ugyanakkor a profilképek és kiscicás videók mögött ott leselkednek a zaklatók, a perverzek, sőt, a betörők is. A jó hír, hogy kellő tudatossággal és odafigyeléssel védekezhetünk ellenük.
Napjainkban a néhány éve még sci-fibe illő jóslatnak tűnő "folyamatos online jelenlét" már működő valóság, a zsebünkben, táskánkban hurcolt mobileszközöknek köszönhetően pedig nemcsak arról értesülhetünk, hogy volt osztálytársunk mit ebédelt ma a kedvenc kávézójában, hanem akár arról is, hol érdemes vásárolnunk vagy szórakozunk azon a környéken, amerre éppen járunk. Ez a fajta azonnaliság nemcsak a reklámok vagy a kereskedelem világát alakítja át, hanem gyökeresen megváltoztatja a média működését, de azt is, hogyan tekintünk a körülöttünk zajló eseményekre és azok következményeire.
A napos oldal: segítség a rászorulóknak, kapocs az elszakítottaknak
A közösségi média erejének egyik legjobb példája talán a 2009. január 15-én bekövetkezett „hudsoni csoda" volt. Bizonyára sokan emlékeznek rá, amikor a US Airways légitársaság 1549-es járata röviddel a felszállása után egy csapat vadlúddal ütközött össze, és emiatt kényszerleszállást kellett végrehajtania. Chesley Sullenberger kapitány valódi hőstettet hajtott végre, amikor biztonságosan letette a gépet a Hudson folyóra, ezzel megmentve 155 utas és a legénység életét. Az eset onnan válik érdekessé a közösségi média szemszögéből, amikor a nemzetközi sajtó és az olyan nagy hírcsatornák, mint például a MSNBC, elsőként a gép utasainak mentésére induló komphajó egyik utasától értesülnek az esetről. Janis Krums ugyanis készített egy fotót a Hudson vizén lebegő gépről, amelynek a szárnyán állnak az utasok, és várják a mentőalakulatokat. Krums 34 perccel azután, hogy feltöltötte a fotót a Twitterre, élő interjút adott az MSNBC-nek. A csatornának nyilvánvalóan esélye sem lett volna, hogy ennyi idő alatt egy teljes stábot vezényeljen a helyszínre.
Nem kell azonban az óceán túloldaláig menni hasonló példáért, hiszen a tavaly márciusi rendkívüli havazás idején sokan a Facebook (és az itthon lényegesen kevésbé népszerű Twitter) segítségével tájékozódtak, hogy az ország útjain, autópályáin milyen a hóhelyzet, valamint az elakadt autósokhoz eljuttatott pokrócok és termosznyi teák „koordinációja" is sok esetben a közösségi médián keresztül történt. De említhetnénk ugyanitt a kolontári vörösiszap-katasztrófa utóéletét is, amikor a civil összefogás számos szép példájával találkozhattak a közösségi oldalak felhasználói: rengeteg cég, munkahely, de sok esetben egymástól teljesen független civilek is Facebook-posztokban szervezték az adomány- és ruhagyűjtő akciókat, sokszor akár hatékonyabban is, mint az egyébként ilyesmivel foglalkozó állami vagy egyéb segélyszervezetek.
A sötét oldal: öngyilkos tinik, betörők, szexuális zaklatás
Hosszan lehetne még sorolni, hogyan segíthet az online közösség ereje beteg, szegény vagy gyászoló embereken, azonban sajnos negatív példából is akad jó néhány. Az olasz Carolina Picchio története szívbemarkoló példa rá, hogy az internetes zaklatás ugyanolyan káros hatással lehet az áldozatokra, mint a való életben elkövetett (verbális) bántalmazás. A mindössze tizennégy éves lány tavaly januárban vetett véget az életének, mvel már nem bírta elviselni a zaklatást, amelyet volt barátja indított ellene, miután egy olyan videó került fel a Facebookra, amelyen Carolina feltehetőleg alkoholos befolyásoltság alatt állt. Az ex és barátai ezután indítottak hecckampányt a fiatal lány ellen, amely annyira sikeresnek bizonyult, hogy egy idő után már nemcsak a Facebook üzenőfalán, hanem a való életben is megjelent. De említhetnénk Megan Meier, Rebecca Sedwick vagy egy sor további fiatal nevét is, akiknek tragikusan korai halálához hasonló okok vezettek. A jelenség tőlünk nyugatabbra gyaníthatóan jóval gyakoribb, mint nálunk – bár ez nem jelenti azt, hogy hazánkban ne fordulna elő hasonló rendszerességgel, csak valószínűleg kevésbé tudunk róla –, emiatt angolul külön kifejezéssel (cyber-bullying) illetik az online zaklatás efféle formáit.
Nincs szükség azonban rosszakarókra, hogy tragédia legyen az ártalmatlannak tűnő Facebookozásból: tavaly év végén egy indiai lány, Aishwarya S. Dahiwal vetett véget az életének, miután szülei eltiltották a közösségi oldal használatától, hogy a tanulmányaira tudjon koncentrálni.
További veszélye a közösségi média alkalmazásának, hogy aki kevésbé figyelmesen tallóz az ismerősök által megosztott tartalmak között, könnyen abba a hibába eshet, hogy készpénznek vesz olyan, adott esetben félinformációkat, amelyek valóságalapja megkérdőjelezhető. Ezt a hibát egyébként időről időre a sajtó munkatársai is elkövetik. Ennek egyik legutóbbi példája a február 20-i kijevi zavargások során történt: a huszonegy esztendős Oleszja Zsukovszkaja a Vöröskereszt egyenruhájában segített a Majdan téri sebesülteken, amikor egy mesterlövész megsebesítette. Oleszja a Twitteren és a Vkontakte nevű orosz közösségi oldalon (a Facebook orosz megfelelője) annyit írt: „haldoklom". Az események gyorsasága és az eset drámai volta miatt ebből az egyszavas üzenetből pillanatok alatt sajtószenzáció lett, amit még aznap több magyar portál is úgy tálalt, hogy a fiatal lány meghalt. Oleszja egy nappal később adta ismerősei – és a világ – tudtára, hogy életben van. Az eset rávilágít, hogy nem elég, ha a közösségi média használata közben tudatosan kezeljük, mikor és mit osztunk meg magunkról és a szeretteinkről, de az ott olvasható információkat is érdemes kétkedve kezelni, amíg nem találunk megerősítést vagy cáfolatot azok tartalmára nézve.
Még nincs hozzászólás