Se veled, se veled
Az évek múlásával az a baj, hogy a szakítások után már nincs bennünk az a felszabadító érzés, hogy de jó, végre vége! Minél idősebbek vagyunk, annál körültekintőbben választunk, és egyre hosszabb ideig maradunk benne a kapcsolatban.
„Kit teremt magának a boldogtalan, s mint védangyalának, bókol úntalan”. Minél több energiát fordítunk a ’mégsem olyan nagy’ szerelem megmentésére, annál nehezebben ismerjük be, hogy rég nem lángol.
Az én ’mégsem olyan nagy’ szerelmem négy évig tartott. Így kimondva elég hosszúnak tűnik. Bár, ha levonom a négy évből a négy szakítással töltött időt, már csak három év marad. Azt hiszem, a ’se veled, se nélküled’ kapcsolatokat a legnehezebb lezárni. Olyan ez, mint amikor Péter a mesében folyton farkast kiált, és mire tényleg baj van, már senki sem hisz neki.
Nemrég megfogalmaztam tömör szakítólevelemet. Persze, szebb lett volna személyesen elintézni, de miután már egy hete nem szólt hozzám, gondoltam, jó lesz ez így is. Nem rázta meg a dolog, annyit válaszolt, rendben, legyen így. Gondoltam, milyen nagylelkű gesztus tőle, hogy ilyen könnyen elenged.
Egész nap arra vártam, mikor tör már rám a szakadatlan zokogás. Hiszen azelőtt minden szakításunk után hetekig ki sem keltem az ágyból. De hiába szipogtam, fújtattam, azért se tudtam sírni. „Jajj, de friss rózsáim elhervadtanak: Forrásim, zöld fáim kiszáradtanak”. Pár órányi próbálkozás után rádöbbentem, hogy ha már könnyek sem maradtak, akkor tényleg nincs értelme az egésznek.
Egy dolog mégsem hagy nyugodni azóta sem: vajon miért nem tudtuk ezt lezárni már sokkal előbb? Azt hiszem, a szeretetet felülmúlta a fásultság. Van, hogy értelme sincs beszélni a gondokról. Nem veszekszünk, csak ülünk az asztalnál, és bámuljuk a telónkat meredten.
Nemrég olvastam a kognitív disszonanciáról. Az elmélet lényege, hogy sokszor azért tartunk ki egy gondolat mellett, mert szörnyű érzés lenne beismerni, hogy téves. Ha elköteleződöm valaki iránt, bármennyire is méltatlan a kapcsolat, könnyebb vele maradni, mint belátni, hogy mekkora hülye vagyok.
Lehet, hogy azért olyan szörnyű a szakítás, mert önmagamat kell felülbírálnom? De akkor miért fáj? Talán azért érzem magam üresnek, mert még hiányzik a vele töltött idő? Vagy azért, mert összeomlott egy általam kreált eszme?
Az eszme a fejemre dőlt, de ha úgy tekintek erre, mint egy magam építette börtönre, amelyből végre kiszabadulhatok, és felnézhetek a ragyogó égre, az mindent megér. „Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!”
(Az idézetek Csokonai Vitéz Mihály A reményhez című verséből valók.)
Még nincs hozzászólás