Rosszkedvünk tele
Az én anyukám, aki sajnos már régen nem él, mindig azt mondta, amikor szerelmi csalódástól sújtva csak álltam tehetetlenül, a nagy bánat súlya alatt összegörnyedve, s jöttem-mentem heteken át szótlanul s rosszkedvűen, fel a fejjel. Mindegy, hogy reggel van vagy este, hétfő vagy vasárnap, május vagy január, mindennap jöhet az igazi.
Szembejöhet az utcán, megbotolhat egy darab kőben, s kiköthet a karjaid között. Leülhet melléd a villamoson, egymásra nézhettek, s annyi. Jön a villám meg a gerincen végigfutó vágy, az első látásra szerelem.
De megérkezhet a hóval, éppen ebben a depressziós januárban, mert a rosszul megtisztított járdán elcsúszol, s ő felsegít, vagy bevásárlás közben, a pénztárnál, ahol ő is ugyanazt az üveg bort veszi, s miközben egymásra néztek, megállapítjátok, hogy ez a legjobb vörös.
S még az is elképzelhető, hogy már együtt isszátok meg egy korán szürkülő délután. Nála, vagy nálad.
De igazad van, egyre kisebb az esély az effajta találkozásra. Hiszen senki nem néz sehova, nem érdekli a villamoson vele szemben ülő arca, sem a pénztárnál fizetett áru más kosarában, mert a telefonját nézi rendületlen, azzal beszélget, azzal fizet.
És igazad van, kegyetlenül hosszú, hideg, barátságtalan meg ködös, szmogos, reménytelen hónap a január. Eltelve az ünnepek fényével meg bejglijével, jó néhány fölösleges kiló és még fölöslegesebb lelkiismeret-furdalás terhével az ember legszívesebben fel sem kellne.
Azonban ágyban maradni, engedni a depressziós hangulatoknak, beteget jelenteni, és csokit majszolni, hogy elmúljon a rosszkedvünk – nos ez biztosan nem megoldás. Bármily nehéz, s ebben is igazad van, el kell kezdeni élni úgy, ahogyan gondoljuk, hogy élni kellene.
Lemenni edzeni, esetleg futni, vagy csak egy hosszú sétát tenni a kutyával. És igen, takarítani, leszedni a karácsonyfát, meg a lakásban mindenhol pislákoló ledeket. Felhívni a nagyit, és megkérdezni, hogy fáj-e még a válla, kidobni a farmert, amely már évek óta szűk, meg a pulcsit, melyet már biztosan nem venne föl senki. Elcsomagolni a karácsonyfadíszeket meg a béna rénszarvasos pulcsit, amelyet az exed küldött, és a szomszéd kisfiúnak ajándékozni a bonbonosdobozt bonbonostul.
Ez a mocorgás jót szokott tenni a hangulatnak. És bár a bőséges „ugyan vegyél még”, meg „ezt a kicsit már ne hagyjuk itt” karácsonyi kajálások után baromira fog korogni a hirtelen élvezetektől megfosztott gyomor. De néhány napon belül megszokja a csökkentett kalóriamennyiséget, és amikor a mérleg elkezd lefele ballagni, újra jókedvünk lesz.
És simán el tudjuk képzelni, hogy elmúlik ez a január is, elmúlik rosszkedvünk tele, és kisüt a nap, lesz még tavasz, és lesz még szerelem.
Még nincs hozzászólás