Robi

2014. szeptember 23. | Írta: Hajdú Judit

Ocelka Róbert tizenkét évesen kezdte elveszíteni a látását, mostanra az egyik szemére teljesen vak, a másikkal még egy kevés fényt lát. Ahogy a látása romlott, úgy kezdett egyre intenzívebben sportolni: mára többszörös úszó- és atlétikai magyar bajnok, és két éve a magyar paralimpiai válogatott tagja. A sportról, és a fogyatékkal élők világáról beszélgettünk.

Már a találkozó megbeszélése során is arra figyelt, nekem hogyan kényelmesebb: – Ha biciklivel jösz, akkor inkább fenn találkozzunk a Corvin mozinál, ne kelljen lehoznod a bicajt a lépcsőn. Meg fogsz ismerni, fehér bottal leszek.

Naná, gondoltam, hogyan máshogy. Kicsit hamarabb érkeztem, így 20 percen át lestem a sportos, ámde bizonytalanul lépkedő fehér botos férfiakat, de semmi. Többször is átsiklott a szemem azon a fiatal apukán, aki a mozi lépcsőjén játszott a négyéves forma kisfiával. Nyilván nem az én emberem. Mikor végre felhívtam, hogy talán félreértettük egymást, kiderült, hogy hiába készültem otthon hagyni az előítéleteimet, már az első pillanatban elbuktam. Pedig még tudtam is róla, hogy van egy kisfia.

– Hogy lehet, hogy ennyire bele tudsz simulni a látók világába?

– Mivel én fokozatosan vesztettem el a látásomat, az átmenet is fokozatos, fehérbotozni is még csak most tanulok. De szerintem nem is kellene, hogy olyan nagy szakadék legyen a látók és a vakok, a fogyatékkal élők és az épek világa között. Valamilyen fogyatéka mindenkinek van. Közelíteni kellene egymáshoz. Én dolgoztam az Ability parkban, ahol játékos formában lehetett ismerkedni a fogyatékos világgal, és foglalkoztam gyerekekkel a Vakok Általános Iskolájában, hogy azok is megismerhessék a mozgás örömét, akikből soha nem lesz paravilágbajnok.

Sajnos az Ability csődbe ment, és a Vakodában sincs pénz a hobbisportra. Pedig fontos lenne, hogy megismerjük egymást. Az ügyfélszolgálatoknál fogalmuk sincs a tisztviselőknek a nehézségeinkről, amit egy egyszerű ügyintézés jelent, de még a bankok protokolljában sem vagyunk benne. A Suhanj!-nál arra is van lehetőségem, hogy ilyen tréningeken besegítsek.

– A Suhanj! Alapítvány segít neked a felkészülésben is, ugye?

– Igen, ott épek és sérültek együtt sportolunk. Együtt futjuk a maratonokat, együtt megyünk Ironman versenyekre. A triatlon is olyan szám, ahol még a nemzetközi versenyek is közösen zajlanak. A különbség annyi, hogy én segítővel futok, úszom és tandemen biciklizem. Segítőmmel futás közben egy szalag köt össze. Ő jelzi a kanyarokat, a talaj egyenetlenségeit, és ő csinál utat is egy „vak futó” kiáltással, előzni ugyanis párban sokkal nehezebb. Az uszodában egy botra szerelt labdával pöccint fejbe, hogy jelezze a fordulót, de a szabad vízben is össze vagyunk kötve. Az nem egyszerű, a köztünk levő szalagba előfordul, hogy beleúsznak.

– Milyen egy jó segítő?

– A legfontosabb, hogy minden körülmények között nyugodt maradjon. Az ad biztonságot. Ha valamit nem jelez, legfeljebb elesem. Nekem egyébként a szintkülönbségekkel van gondom, a talaj kisebb-nagyobb egyenetlenségei zavarnak legjobban. Jó a téri memóriám. Ezzel együtt is hihetetlenül kell koncentrálnom, szellemileg ez sokkal többet kivesz az emberből. Ráadásul két ember testi és szellemi állapotát kell figyelembe venni és összeegyeztetni. 40 kilométer után már a segítő is kezd szétcsúszni, már lehet, hogy ő sem vesz észre bizonyos dolgokat, nekem meg megnő a reakcióidőm, lassabban reagálok a figyelmeztetésre. A holtpontunk sincs feltétlenül ugyanakkor. Előfordul, hogy rámordulunk a másikra. A döntéseket sem mindig egyszerű meghozni közösen, de korábbi kisérőmmel Dáva Ivánnal például olyan mély barátság alakult ki köztünk, ami átsegített a feszültségeken.

– Mennyiben jelent neked mást a sport, mint az ép élsportolóknak?

– Nekem az életet jelenti, a sikerélményeket, az önbecsülést, a társaságot és a megélhetést is. Vakon sokkal kevesebb lehetőség áll rendelkezésünkre, ehhez viszont értek. Amikor kiderült, hogy a másik szememre is teljesen el fogom veszíteni a látásomat, nagyon mély gödörbe kerültem. Ahhoz, hogy a sport segíteni tudjon ebben a helyzetben, először is el kellett jutnom a pályára. Ilyenkor a családom inkább óvna, féltene, a barátok – akiknek nagy részét szintén a sporton keresztül ismertem meg – viszont elfogulatlanabbak, keményebbek. Ők gondoskodtak róla, hogy eljussak az edzésre, a többit meg már a mozgás elintézte.

– Milyen feladatok, célok előtt állsz?

– 2016-ban Rióban már paralimpiai szám lesz a triatlon is, arra mindenképp szeretnék kijutni új kisérőmmel Tóth Viktorral, akivel egy éve készülünk közösen. Nemrég egy új kihívásra is lehetőségem nyílt. A Suhanj! a közelmúltban csatlakozott az Achilles International nevű amerikai szervezethez, amely az egyik legnagyobb ilyen profilú csapat az USA-ban. Igy mostantól rendszeresen tud az Alapítvány látás- és mozgássérült sportolókat vinni a New York-i és más amerikai versenyekre. Idén egy látássérült és egy mozgássérült társammal megyünk. Nagy kaland lesz!

Robi kisfia, aki hihetetlen békességgel tűrte a hosszú beszélgetést, lassan jelzi, hogy mindennek van határa. Elköszönünk, Robi felkapja a fiát, és elindulnak az aluljáróba, a metróhoz. Figyelem, amíg megtalálja az első lépcsőfokot. Persze, az összecsukhatós fehér botját nem nyitotta ki.

Címkék: sportoló, vak, suhanj! alapítvány, mozgássérült, fogyatékkal élő, triatlon, segítő, fehér bot, látássérült, paralimpia