Rettegő írók
Az írók túláradó fantáziája jó táptalaja a beteges gondolatoknak, így a hipochondriának is, ami a legnagyobbakat sem kímélte. Ez a szomatoform, azaz a testtel is kapcsolatban lévő lelki betegség csak kívülről tűnik viccesnek, ám átélni valódi pokol. Persze, a nagy írókat sem maga a hipochondria vitte el végül, de az életüket nem tette könnyebbé, az biztos
A világ talán leghíresebb fantázia-beteg írója Molière volt, aki – ha éppen nem írt vagy nem állt lámpaláz nélkül a publikum előtt – állandóan a pulzusát vizsgálgatta. Egyik legnépszerűbb darabja, a Képzelt beteg minden hipochonder alapműve, de tény és való, hogy hiába látta a szerző magát görbe tükörben, és hiába tudott nevetni is magán, a félelmei nem csillapultak. Stílszerűen ez a darab lett a végzete is: előadás közben lett rosszul és csuklott össze, majd pár órával később, otthonában búcsút vett minden fantázia- és valóságbéli betegségétől.
A mesék királya, Hans Christian Andersen sem csupán gyönyörű történeteiben élt a felnagyítás, a túlzás eszközeivel: a saját életét is átszínezték a képzelet szüleményei, furcsa betegségek, indokolatlan aggályok formájában is. Egész élete során gyötörte például az a tévképzet, hogy őt élve fogják eltemetni, ezért mindig magával hordott egy papírlapot, „Halottnak tűnök” felirattal. Ugyanígy tartott attól, hogy esetleg egy tűzvészben leli halálát.
Ennek elvonatkoztatott feldolgozása A kis gyufaárus lány meséje. Andersen képes volt képtelen agyszüleményeivel egy-egy felolvasó körutat is tönkretenni: egyszer egy turné minden állomásának vacsorája ment pocsékba, mert azt gyanította, a húsokban apró tű maradt, ami esetleg a fulladását okozhatja. Végül abban halt meg hetvenévesen, ami túl prózai volt ahhoz, hogy egyáltalán eszébe jusson: májrákban.
"Egyfajta pszichés zavar, amely esetében az egyén kényszeresen foglalkozik saját egészségi állapotával, és a feltételezett betegségek szomatikus tüneteit rendszerint pszichésen észleli is magán. Leggyakrabban szorongást okoz, s bár a beteg gyakran maga is elismeri betegsége képzelt voltát, de kényszeres tudatállapotáról lemondani képtelen.
A szó eredete a görög hüpokhondrion szóra vezethető vissza, ezzel a megjelöléssel illették az ókori görögök a has felső részét, ahonnan feltételezésük szerint az értelem és a psziché betegségei erednek."
(Magyar Nagylexikon)
Marcel Proust gyengécske tüdővel született, így valószínűleg már a szülei beléplántálták, hogy fokozottan vigyáznia kell magára. A neves szerző vigyázott is, a megszokottnál sokkal erőteljesebben.
Hosszabb ideig csak parafával borított szobában bírt létezni, és kerülte az erőteljes ingereket, így a zajt, az erős fényt és az illatokat is. Annyira rabja volt a rettegésének, hogy a látogatóinak is kikötötte, se illatszert, se virágot nem hozhatnak neki.
Mégsem tudott eléggé résen lenni: ötvenegy éves korában – ha nem is a gondosan került anyagoktól – tüdőgyulladást kapott, ami el is vitte őt.
A legnagyobb pesszimista, Franz Kafka ne lett volna hipochonder? Persze panaszai is voltak bőven, de igen nehéz eldönteni, mit talált ki magának és mi volt valós ezek közül. Migrén gyötörte, ami álmatlanná tette, étvágya tönkrement. Minden bizonnyal anorexiás lett, ami köszönhető gyenge idegeinek, és súlyos diétáinak is, betegségeit ugyanis vegán étkezéssel és pasztőrözetlen tejjel próbálta kúrálni. Igen gyakran feküdt be szanatóriumokba is, hogy kiderítsék végre, milyen nyavalya kínozza. Egyik orvostól a másikig futott valós bajával, a tuberkulózissal is, ám sajnos összevissza (azaz félre-) kezelték, amibe bele is halt végül.
Tennessee Williams egész életében attól rettegett, hogy nővéréhez hasonlóan megbomlik az elméje. Talán ez a, korai éveitől jelen lévő félelme tette az amúgy is érzékeny férfit teljesen neurotikussá. Örökké éberen reagált a teste jelzéseire, ami – mint ilyenkor oly sokszor – elkezdett tüneteket produkálni. Hol itt fájt a neves írónak valami, hol ott, így egy idő után, hogy aggodalmait és képzelt nyilallásait, görcseit csillapítsa, a gyógyszerekhez és az alkoholhoz fordult enyhülésért. Súlyos függő vált belőle, valódi beteg, aki még így is képes volt korszakalkotó munkák megírására. Leghíresebb nőalakja a szintén megrendült elméjű Blanche, A vágy villamosából – félelmei mementója.
A magyar írók és a hipochondria
„Tíz esetleges súlyos kór gyanújával jobban tudtam élni, mint egy komolytalan betegség bizonyosságával” – mondja Galsai Pongrác hőse az Egy hipochonder emlékirataiban. És ez igaz a súlyosabb diagnózisokra is, amelyek előtt kapitulál a képzelet. Így lehetett ezzel Füst Milán is, aki, mint ahogy Nádas Péter írja róla: „A magyar irodalom legnagyobb monománja volt, a legjelentősebb magyar hipochonder. Örökké kimerült, állandóan beteg, már ifjúként aggastyán, ő már csak a kegyes halálra vár. Élete végére sikerült csak tolókocsiba kerülnie, de akkor aztán trónként használta”.
Kosztolányi Dezső elsősorban a fertőzésektől rettegett, azon belül is a nőkkel való felelőtlen liezonok következményeitől. Ám a néha tébolyig csapó szorongás nem gátolta meg Kosztolányit abban, hogy igen egészségtelen életvitelt folytasson, rengeteg kávéval, dohánnyal, itallal és drogokkal korbácsolva fel érzékeit. A kokaint ecsetelésre használta, neje előtt is titkolva szenvedélyét, akinek eleinte csak az tűnt fel, hogy ura mindig kicsit mámoros. Kosztolányi 1933-ban betegedett meg ténylegesen, nem sokkal az Esti Kornél megjelenése után. Az ínyén felfedezett egy vörös foltot. „Rákom van” – közölte tragikus hangon a feleségével, aki persze – a sok farkaskiáltás után – nem hitt a bajban, amely végül végzett vele…
Rengeteg titokzatos betegségeket talált ki magának Csáth Géza és Ady Endre is. Náluk talán önmaguk lassú gyilkolása a túl érzékeny idegrendszerük és tehetségük ára is volt. Nem áll mindez a mindig józan, rendezett és racionális Németh Lászlóra! Amilyen akkurátusan dolgozott, olyan aprólékosan, minden részletre kiterjedően vizsgálta önmagát is, és egész életében kínozta a folyton visszatérő halálfélelem. Az ő alapszorongása nem volt alaptalan: elsősorban a magas vérnyomása aggasztotta, ami végül a halálának oka lett – de csak már mikor elmúlt nyolcvanéves. Németh László nem viccelt: elvégezte az orvosi egyetemet, később fogorvosi szakképesítést is szerzett. Alapelve az volt, hogy mind a testet, mind a társadalmat, mind a lelket gyógyítani kell. Visszás módon csupán a saját rettegését nem tudta orvosolni…
Még nincs hozzászólás