Remeték régen és ma
A magányos, önmegtartóztató élet nem az ember természetes hajlama szerint való állapot. Mégis, napjainkban ugyanúgy, mint régen, az emberek néha szükségét érzik az elvonulásnak. A sivatag szentjei a korai kereszténység idején épp olyan késztetést éreztek, mint ma azok a hegymászók, akik oxigénpalack nélkül próbálják legyôzni a világ legmagasabb csúcsait, vagy azok a vitorlázók, akik egyedül indulnak Föld körüli útra.
Ennek a késztetésnek nem feltétlenül a vallási elmélyülés, az imádkozás az eredője. Sokszor a böjtölő, meditáló, elcsendesülésre vágyakozó, kiábrándult embernek egyszerűen elege van a rohanásból, a pénzköltésből, az egészségtelen létezésből.
A szellem megedzésének módja
A világtól elvonulók motivációi a történelem során mindig is rendkívül különbözőek voltak. A korai keresztények közül a legtöbb remete a keresztény üldözések elől menekült. Etiópiai Szent Mózes a hatóságok, Remete Szent Pál a római uralkodó, Decius üldöztetése elől. Szent Antalt Jézus hívta. A görög filozófusok fontosnak tartották, hogy szellemük megedzésének segítségével uralni tudják a testüket.
A mélyen vallásos zsidók egy életen át kizárólag sózott kenyeret ettek. Az ókori görögöknél a hordóban élő Diogenész és a mézzel és sáskával táplálkozó Keresztelő Szent János számára is fontos volt az aszketizmus. A világtól való elvonulás azonban a későbbi korokban sokszor már nem szakrális indíttatású volt. A napjainkban remeteként élőknek különböző magyarázatai vannak arra, hogy miért választják ezt az életformát.
Malacos Szent Antal
A korai kereszténység időszakából sok remete életéről tud a történetírás. A 3-4. században a sivatagi elvonulás népszerű és követendő életmódnak számított a keresztény Keleten. A remeték közül Remete Szent Antal volt talán a legismertebb, de nem ő volt az egyetlen, aki ezt a szokatlan életformát választotta. Keresztény családban született, és úgy tudni, hogy 105 évesen halt meg.
Egy alkalommal a szentmisén Máté evangéliumából éppen azt olvasták a híveknek, hogy ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között. Aztán gyere, szólt az igehirdetés, és kövess engem! Az ifjú Antal mindenét a szegényeknek adta, és a Líbiai-sivatag egy üres sírboltjában rendezkedett be. Vegetáriánus volt, és rendkívül szoros volt a kapcsolata az állatokkal.
Sasok, skorpiók és sivatagi farkasok között élte le az egész életét. Nem véletlen, hogy az állatok védőszentjévé választották, és az észak-olaszországi falvakban a mai napig ’malacos Szent Antalként’ emlegetik, mivel a korai ikonokon disznóval az oldalán ábrázolták. Január 17-én, az ő ünnepnapján az emberek magukkal viszik háziállataikat a templomba, hogy áldást kérjenek rájuk.
Etológus Szent Pál
Szent Pál gazdag egyiptomi szülők gyermekeként született, de amikor 249-ben kitört a Decius-féle keresztényüldözés, sógora feljelentésétől félve a pusztába menekült. Alsó-Théba pusztaságában egy rejtett bejáratú barlangra talált, és ott húzta meg magát. A barlang közelében datolyapálmák nőttek, és egy tiszta vizű forrás fakadt. Ruhát a pálmafák leveleiből készített magának.
A történészek szerint Pál egész életében tanulmányozta a vadállatok viselkedését, és már-már kommunikálni is tudott velük. A legenda szerint egy holló hozott neki mindennap kenyeret, és amikor már érezte, hogy közel a vég, megkért két oroszlánt, hogy ássák ki a sírgödrét. Egy ízben, amikor Remete Szent Antal többnapos vándorlás után felkereste őt, közösen dicsőítették Istent, elmélkedtek, beszélgettek, és eközben megérkezett a holló, aki most nem egy fél, hanem egész cipót hozott. Hálát adtak Istennek, hogy így gondoskodik szolgáiról.
Remete Szent Pál holtteste Konstantinápolyba, majd Velencébe került, ahonnan Nagy Lajos király Magyarországra hozatta, de a török uralom alatt sajnos nyoma veszett. Személye azért kiemelkedő fontosságú számunkra, mert ő lett a névadója az egyetlen középkori, magyar alapítású férfi szerzetes remeterendnek, a Pálos rendnek.
A fényevő aszkéták
A sivatagi szerzetesek minden világi élvezettől megfosztották magukat. A korabeli szerzetesek közül Remete Illés mindössze egy darabka kenyeret és három olívabogyót evett naponta. De akadt olyan remete is, aki azt állította, hogy egyenesen fénnyel táplálkozik. Remete János – a korabeli feljegyzések szerint – ’legelt’ a sivatagban, mint egy szarvas.
A szerzetesek maguk választotta önmegtartóztatása önmagában is gyötrelem volt, de sokan a testiség csábításának tudtak a legnehezebben ellenállni. A kínzó önmegtartóztatás és a nőgyűlölet között keskeny határ húzódott. A 3. században Órigenész saját kasztrálása mellett döntött, miután engedett egy asszony csábításának. Egy másik remete, Evagrius – miután bűnbe esett – vezeklésként téli éjszakákat töltött el egy kútban meztelenül üldögélve, míg végtagjai le nem fagytak.
Szent Simeon és az oszlopos szentek
A negyedik században, Szíriában élt Szent Simeon aszkéta. Szülei jómódúak voltak, juhokat tartottak. Neki gyerekként, az akkori szokás szerint az állatokat kellett legeltetnie Vallásos keresztényként nevelték, szabadidejét jórészt a templomban töltötte, ahol egyszer meghallotta az Isten hívó szavát. Belépett egy kolostorba, ahol kiderült az aszketizmusra, önsanyargatásra való hajlama.
Már tíz éve élt ott, amikor szerzetestársai észrevették, hogy vérzik. Kiderült, hogy csuhája alatt kötelekkel olyan szorosan tekerte körbe mezítelen testét, hogy azok a húsába vágtak. Ekkor a kolostor elbocsátotta, mivel az egyház elítélte és tiltotta az ilyen mértékű önsanyargatást. Sokáig bezárkózva egy kunyhóban élt, ahol képes volt arra, hogy 40 napig sem kenyeret, sem vizet ne vegyen magához. Ebbe majdnem belehalt.
Persze aszketizmusának híre ment. Tanítványok gyűltek köré. A hagyomány szerint 40 évet töltött egy oszlop tetején, két négyzetméternyi területen. A világ minden tájáról érkeztek a keresztények oszlopához gyógyulást keresni, tanácsot kérni, vagy csak hogy lássák, hallják a szent embert. Állítólag elmúlt már 70 éves, amikor meghalt.
Példáját sokan követték. Követőit oszlopszenteknek nevezték. Ezek a szinte elképzelhetetlenül megszállott aszkéták 3-10 méter magas oszlopot építettek maguknak. Tetejére kőlapot helyeztek, korláttal vették körül, és ott éltek éveken, évtizedeken át. Sütött rájuk a perzselő szíriai nap, böjtöltek, imádkoztak.
Úgy tartották róluk, hogy az emberek bűneiért vezekelnek. Ezért hatalmas tisztelet övezte őket. Ellátásukról az emelvény köré gyűlt tanítványok gondoskodtak, akik nagyritkán, amikor tanítójuk hajlandó volt enni-inni, egy létra vagy kötél segítségével kenyeret és vizet juttattak fel neki.
Buddha is kipróbálta
A buddhizmus megalapítója Gautama Sziddhártha, Gautama Buddha is elutasította az aszkézis durva formáit. Fejedelmi családba született, előkelő, uralkodásra méltó nevelést kapott. Tanulmányai befejeztével megházasodott, gyermeke született. A palotában elszigetelten csak az élet szép oldalát láthatta, míg kilépve innen nem találkozott a szenvedéssel, betegséggel, elmúlással.
Huszonkilenc éves korában elhagyta a házát, nejét és kisfiát. Aszkétává lett, hogy lelke nyugalmát és az emberi élet alapigazságait megtalálja. Mindezt éveken keresztül úgy tette, hogy remeteként sanyargatta magát. Többévi aszkézis után rájött, hogy testének kínzásával csak elhomályosítja az elméjét, de nem jutott közelebb az igazi bölcsességhez, ezért felhagyott az önsanyargatással.
Végül az emberi létezés nagy kérdéseivel viaskodva egy Bódhifa, vagyis egy nagyon öreg szent fügefa alatt meditálva rátalált a megoldásra, és Buddhává, vagyis ’megvilágosodottá’ vált. Életének hátralévő idejében Észak-Indiát bejárva terjesztette életfilozófiáját, mely szerint az emberi élet lényegében szenvedéssel teli.
Az emberek azért szenvednek, mert soha nem elégedettek azzal, amijük van, hanem mindig többet akarnak. Ezért új gondolkodás- és viselkedésmódot kell elsajátítaniuk. Ezt a sok szenvedést az önzés és vágyakozás okozza. De van egy út, tanította Buddha. Ha azon járunk, megszabadulhatunk az önzéstől és vágyakozástól. Ha helyesen látjuk a dolgokat, helyesen gondolkodunk, beszélünk, cselekszünk és elmélyülünk. Haláláig ezrek váltak a követőjévé.
Hikikomori, a mai fiatal remeték
Japánban tapasztalták először, hogy egye több fiatal felnőtt, illetve kamasz akár egy évnél hosszabb ideig sem lép ki a szobájából. Már több millióra becsülik világszerte az ilyen remeteéletet élő fiatalokat. A szüleik a szobájukba viszik az ételt, italt, s ők egész nap hevernek az ágyukon, és mobiloznak, vagy ülnek a számítógépük előtt. Ha iskolába kellene járniuk, szüleik elintézik, hogy magántanulók lehessenek. Az idősebbek sem dolgoznak, a szüleik nyakán afféle mamahotelben élnek, és ki sem mozdulnak otthonról.
Valóságos kommunikációjuk a külvilággal nincsen, idővel jelentősen leépül a társas intelligenciájuk, s ezzel együtt lassan teljesen befelé fordulnak. Az USA-tól Spanyolországig, Olaszországtól Hollandiáig, Franciaországtól Ausztráliáig jelennek meg írások a hikikomorikról – s ma már egyértelműen mondható, hogy sok millió fiatal felnőtt és gyermek szenved ettől a személyiségzavartól. A pszichiáterek és a filozófusok gyakran nevezik az így élőket ’posztmodern remetének’ is.
Remete részmunkaidőben
Érdekes hirdetés jelent meg az egyik osztrák katolikus napilapban. Így szólt: „Katolikus vallású jelöltet keresünk Saalfelden település remetei pozíciójára, hogy Szent György tiszteletét ellássa. Részmunkaidő áprilistól októberig. Szolgálati lakás 1400 méter magasságban. Nyugodt környezet, szomszédok nincsenek. Kilátás az Alpokra. Folyóvíz, villany nincs. Fizetést nem biztosítunk.”
2017. április 30-án fogadták el a belga Stan Vanuytrecht jelentkezését, aki a felvételi beszélgetés után Saalfelden ’hivatalos remetéje’ lett. A Salzburgtól nem messze fekvő településen 350 év óta létezik egy Szent György tiszteletére alapított remeteség, és a hagyományok, no meg az ide látogató zarándokok miatt fontos, hogy valóságos remete is legyen a szentélynél.
Stan Vanuytrecht 58 éves korábban tüzérségi tisztként és földmérőként dolgozott, diakónus, aktív résztvevője volt különböző karitatív mozgalmaknak. Elődje csak hat hónapot bírt ki a hegyek között, de az őt megelőző remete, egy bencés szerzetes 12 évet töltött itt. A megüresedett ’állást’ meghirdette a település, és a plébános segítségével választották ki az ötven jelentkező közül a derűt, erőt, elmélyült lelkiséget sugárzó Vanuytrechtet, aki szívesen beszélget a zarándokokkal, meghallgatja bizalmas vallomásaikat, és örül, ha ivóvizet hoznak fel neki.
Remeték a számítógép előtt
A remeték ma már nem barlangokban élnek, nem gyűlölik az embereket, és nem utasítják vissza a technika olyan vívmányait, mint a számítógép vagy az internet. Amerikában él olyan remete, Fredette, aki weboldalt működtet, remetéknek szóló hírlevelet szerkeszt, melyet világszerte több mint ezer embernek küld ki, könyveket ír, és van egy YouTube-sorozata is.
„Sokan meg vannak zavarodva, hogy a remetéknek van számítógépük is – nyilatkozta egyszer. – Pedig a számítógépek nagy segítséget jelentenek a remeték életében. Bármilyen furcsának tűnhet is, azért van rá szükségünk, hogy pénzt tudjunk keresni, hiszen nekünk is pénzbe kerül az élet. Ennünk, laknunk kell. Ezért sok remetének van nappali munkája.
Én például egy időben takarítottam. Azok az emberek, akiknél dolgoztam, elmentek a munkahelyükre, én pedig csendesen kitakarítottam a házukat. Ismerek remetéket, akik ápolóként dolgoznak. A remete ettől még legtöbb idejét imádkozással, szemlélődéssel és spirituális kérdésekről való meditálással tölti. A remeték hivatása az, hogy példát mutassanak szerénységből, önmegtartóztatásból, azért, hogy megakadályozzák a társadalmat abban, hogy teljesen elmerüljön az anyagi javak és élvezetek hajszolásában.”
Többen vannak, mint gondolnánk
Amióta a római katolikus egyház 1983-ban szabályokba foglalta a remeteség mibenlétét, egyre többen érdeklődnek az ilyen életmód iránt. Olaszországban a ’főfoglalkozású’ remeték száma 200 körül van, de ez a szám ezerre tehető, ha beleszámítják azokat, akik nyom nélkül bujkálnak a lakótelepeken, elhagyott plébániákon.
Egy olasz újságíró, aki közel negyven aszkétával készített interjút, megrajzolta a mai remete profilját. A ma élő remeték aktív korúak, és azért választják a világtól való menekülést, mert új, tiszta, egyszerű, egészséges életet akarnak kezdeni. Cselekedeteikkel tiltakoznak a fogyasztói társadalom felszínessége ellen. A mai olasz remeték többségükben Lombardiából, Venetóból származnak, és olyan nagy városokban élnek, mint Róma vagy Bologna. Csak kevés közöttük a vidéki. Nagy részük értelmiségi foglalkozást űzött, orvosok, mérnökök, tanárok voltak. Jelenleg kisebb kézművesmunkákból és adományokból élnek.
Franciaországban a számuk 200 és 300 között van. Németországban a hivatalos statisztikák szerint csak nyolcvanan remetéskednek. Hatvan százalékuk nő. Az Egyesült Államokban 500 világtól elvonultat tartanak nyilván, 10 százalékuk házas. A leghíresebb pár az észak-karolinai Paul és Karen Fredette.
Ők a kiadói A hollók kenyere. Étel a magányban élőknek című időszakos kiadványnak, a mai aszkézis nemzetközi hangjának, mely négyhavonta jelenik meg, csak előfizetésre és elektronikus úton kapható. Világszerte 600 olvasója van. A lap tanácsokat ad az egészséges életmódra és a vallási szempontból hasznos életre – írja a La Repubblica című olasz napilap.
(forrás: katolikus.ma)
Még nincs hozzászólás