Rajtunk múlik
Túl hideg van. Túl meleg van. Esik az eső. Fúj a szél. Miért esik a hó? Miért nem esik a hó? Mark Twain szerint az időjárás az az állapot, amire mindenki panaszkodik, de senki sem csinál semmit ez ügyben. De hogy az időjárás uralja a hangulatunkat, vagy a napunkat, korlátozza a mozgásunkat, nos, ez is csak rajtunk múlik. A természetet elfogadni és megszeretni olyannak, amilyen, valójában sokkal könnyebb, mint folyamatosan dacolni vele.
A britek átlagosan három hónapot pazarolnak el az életükből arra, hogy az időjárást szidják. Valljuk be, ezzel mi sem állunk sokkal jobban, panaszkodásban egyébként is különösen erősek vagyunk, ami nem azért elszomorító, mert reális okunk van rá, épp ellenkezőleg: valami egészen boldogtalan miliőt kreálunk magunknak minden ok nélkül. Mintha képtelenek lennénk élvezni bármilyen szabadidős elfoglaltságot, ha a körülmények nem tökéletesek.
Pedig megvan ennek is a varázsa: eső után biciklizni az erdőben, és varacskos disznónak maszkírozva hazaérni, télen dideregve túrázni, a szélben a pillanatról pillanatra változó égboltot kémlelni, vagy a Balaton partra felcsapó hullámai elől elugrálni.
Mert a természet gyönyörű. Ködben, esőben, havazásban is. Akkor is, amikor szomorkás az időjárás. Amikor olyan, mintha neki is épp rossz napja lenne, és sem kedve, sem ereje ahhoz, hogy szépnek mutassa magát. Mikor egy-egy napsugár próbálja átküzdeni magát a vaskos felhőrétegen, mikor csüggedetlenül próbálkozik, és megvívja a maga harcát a borúval.
Ha jobban belegondolunk, az időjárás sem szeszélyesebb, mint bármelyikünk. Én ezért szeretem, akármilyen arcát is mutatja. És ezért szeretek valami nehezen megmagyarázható szimbiózisban lenni vele.
Persze, nem volt ez mindig így, nyavalyogtam, huszonegykét év alatt elpazaroltam a britek egész életre szóló három hónapját is. Aztán egyszer, Lappföldön, télen, mínusz 25 fokban, mikor egy valamirevaló közép-európai az orrát se dugja ki a meleg szobából, rénszarvaslesre indultunk. Rettentően fáztam, órák óta gyalogoltunk a hóban, időnként térdig süllyedve, rénszarvas, persze, sehol.
Fel akartuk adni, indultunk volna vissza, mikor az egyik domb tetején megpillantottunk egy békésen vándorló csordát. Akkor értettem meg: az igazi élményeket sosem a komfortzónánkban fogjuk átélni. Ezekért küzdeni kell, mert nem a könnyebb út mentén várnak ránk.
Fázni kell, nyűgösnek lenni, le kell gyűrni a fáradtságot, a fájdalmat, a lustaságot. Tovább kell menni. Kilépni a megszokásból. Nehéz, persze, és időnként nagyon kellemetlen.
Egyszer egy vitorlástúrán éjjeli viharba kerültünk. Elázott mindenünk, a tarkómon kopogott a jég, ahogy a köteleket rögzítettem. Nagyjából 10 fok volt és 80 km/órás szél, körülöttünk mindenfelé villámlott. Szürreális volt. Egyidőben félelmetes, gyűlölnivaló és megmagyarázhatatlanul felemelő. Az ember ilyenkor egyszerre érzi magát rettentő kicsinek és elképesztően erősnek.
Olyan energiák szabadulnak fel, amiknek a létezéséről sem tudtunk addig. Amiket csak akkor érzünk, ha az ember túlmegy a vélt teljesítőképességén. Ha száz százalék fölött működik. Mikor a napi bosszúságok, sérelmek és dühök láthatatlanná zsugorodnak. Akkor hirtelen megérti az ember: a jelentéktelen problémákat csak a komforthoz való ragaszkodásunk szüli.
Még nincs hozzászólás