Pusmogó árverés
Miféle árverés az, ahol a kikiáltó nem kiált ki, nem hangoskodik a kalapácsával, és a liciteket senki sem mondja be hangosan? Halárverés, egy bájos olasz tengerparti kisvárosban, ahol az inas, izmos, napfaragta arcú, komoly férfiak egymás fülébe sugdosnak, mint afféle pletykás asszonynépség.
A helyi vendéglősök és háziasszonyok már tudják, mikor futnak be a halászbárkák a friss reggeli fogással. Majd' egy órával korábban lesétálnak a Caorle kellős közepébe vezető lagúna partjára, a kis kikötőbe. Amíg nem tűnik fel az első hajó – amit szinte libasorban követ a többi –, megy a terefere, kibeszélik a városka dolgait, a szomszéd lányát, meg persze a legfrissebb híreket a tengerről, amiből élnek, és amivel évszázadok óta küzdenek. Tippelnek is… vajon ma ki, mit hoz, milyen a fogás? Mert ettől is függ, mi lesz az ebéd.
Furcsa, de mintha már a helyiek alkalmazkodnának az itteni etiketthez, sokkal visszafogottabban megy a trécselés, mint ahogy azt az olaszoktól megszoktuk. Gesztikulálnak persze, meg kimutatnak minden érzelmet, csak a hangerő alacsonyabb.
A halászok is csendesen, csak néhány utasítást adva kötnek ki, és pakolják a partra a szépen előkészített, zúzott jégre halmozott halakat. Olyanok a ládák, hogy azonnal kirakhatná a kirakatba bármelyik halárus.
Összeszokott koreográfia szerint dolgoznak, és sietnek, hogy a konkurenciát megelőzve érjenek be az öreg árverési csarnokba, ahol már várják őket a vevők. Idegeneket nem látnak szívesen, de ha valaki beóvakodik, és tartja a száját, csak csendben, hátrahúzódva figyel, nem zavarják ki. Ők is tudják, hogy az észak-adriai Caorlét ezért a suttogó árverési attrakcióért is ajánlják az útikönyvek.
Régi tradíciót követnek. A kikiáltó szemrevételezi az árut, a vevők sorra megsúgják neki a licitet, és hiába fülel bárki, semmit nem hall. A végén a kikiáltó felszólítja azt, aki a legtöbbet ígérte, mondja ki hangosan az összeget – a halász, persze némi elégedetlenséggel az arcán, bólint --, és a nyertes már viheti is a hallal teli ládákat. Az üzlet megköttetett. Csendben, de kifejező testbeszéddel.
Egy óra alatt minden elkel, a vendéglősök hazataligázzák az aznapi sütésre, főzésre várót, kinyit a halpiac is, és mielőtt újra kifutnának a bárkák, hogy a délutáni aukcióra is teli ládákkal jöjjenek, az árverező és a halászok beülnek a szomszédba, kedvenc kocsmájukba, koccintani az üzletkötésre.
Gyors, ám kissé mogorva pincérnő fogadja őket – aki, persze, garantáltan friss halat szolgál fel, hiszen most fogták --, keveset szól, de azt határozottan. És a viharok, a szél, a sós víz és a halászat edzette férfiak minden nap megkísérlik mosolyra fakasztani. De ez már az ő privát játékuk, nem igénylik hozzá a turisták figyelmét.
Még nincs hozzászólás