Poligámiára programozva?
Szerelemittas állapotban hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a párválasztásunk egy életre szól. A szerelem első, lángoló szakaszában meg sem fordul a fejünkben, hogy az elköteleződés és a felelősségvállalás rögös útján idővel meg-megbotolhatunk. Evolúciós pszichológusok és antropológusok szerint viszont a monogámia társadalmi képződmény, és nem az emberi természetből következik. Az életen át tartó hűség ritka, mint a fehér holló.
Az emberi faj, a legtöbb emlőshöz hasonlóan, természetéből adódóan alapvetően poligám. Egyes tudományos, evolúciós antropológiával foglalkozó elméletalkotók szerint a férfi és a nő közötti elkötelezett kapcsolat elsősorban a gyermeknevelés miatt alakult ki. Míg az állatkölykök viszonylag hamar képesek az önfenntartásra, addig az újszülött embergyerek fejletlen, védelemre szorul, intenzív és hosszú időn át tartó törődést igényel. Ha pár ezer évvel ezelőtt az apa valamilyen okból nem védelmezte a gyermekét és az anyát, azok életesélyei jelentősen csökkentek. A férfi azonban csak a gyermeke túlélésén keresztül biztosíthatta génállományának továbbörökítését, tehát ösztönös fajfenntartási késztetésének engedve, hosszabb-rövidebb ideig monogám kapcsolat kialakításában volt érdekelt. Egyes elméletek szerint az ősi társadalmakban a férfi és a nő körülbelül négy évig állt szoros párkapcsolatban, mivel a terhesség és a szoptatási ciklus nagyjából ennyi időt vett igénybe. Utána újabb társat kereshettek, vagy még egy gyermeket nemzhettek.
Időközben a kezdeti, négyéves „monogám periódusok" kitolódtak. A továbbfejlesztett evolúciós elmélet szerint ma körülbelül négy-tíz évre választunk párt, ezt követően hatványozottan megnövekszik a szexuális hűtlenség vagy a szakítás esélye. Ezt a teóriát támasztják alá a statisztikai adatok is, melyek azt mutatják, hogy a párkapcsolatok legtöbbje négy-tíz év után kerül válságba a nyugati kultúrákban.
Antropológus kutatók úgy fogalmaznak: az embernek késztetése van ugyan a permanens monogámiára, de nehezen kivitelezi ezt akkor, amikor evolúciós motívuma (gyermeknemzés, gondoskodás) már nincs hozzá. A szociális és a szexuális monogámia az emberi kultúrában tehát inkább társadalmi követelmény, mint természetes állapot.
Az evolúciós pszichológia szerint a férfi és a nő reproduktív érdeke különböző, így a két nem esetében más-más viselkedési adaptáció ment végbe. A szülői ráfordítás modell szerint a férfiak szaporodási sikerét a minél több partner, míg a nőkét a minél megbízhatóbb társ növeli. Ez a gének stratégiája. Ugyanakkor ez csak az érem egyik oldala. Génjeink bizonyos fokig valóban meghatározzák a működésünket és a viselkedésünket, de a felelősségvállalás alól „génvezéreltségünk” nem ad felmentést. Döntéseink hátterében ugyanis az evolúció során kialakult ösztönös „programok” mellett személyiségünk, érzelmeink, gondolataink, attitűdjeink, vágyaink, gyengeségeink, hitrendszereink állnak. Az absztrakt és összetett gondolkodásra való képességünk pedig tudatos döntéseket tesz lehetővé. Ha tehát „nem jól viseljük” a monogám élethelyzeteket, s ennek következtében a párkapcsolatainkból ki-kikacsintunk, az nem az evolúció döntése, hanem a miénk.
Érdekes ellentmondás, hogy míg az élet legtöbb területén tudatos, gondolkodó, intelligens lényeknek tartjuk magunkat, addig szexuális késztetéseinket hajlamosak vagyunk az ösztöneinkre fogni, mintha azok kívül esnének az ellenőrzésünkön. Igaz, az ösztönösség és a tudatosság egyszerre munkálkodik bennünk, ám ez utóbbi irányító szerepét nem bagatellizálhatjuk.
A gamosz görögül szent házasságot jelent, nem mellesleg a lakodalom istennője.
a) Monogámia: 1 + 1 házastárs.
b) Poligámia: 1 + több házastárs.
Ennek alfajai:
o Poligünia, avagy többnejűség: egy férfinak két, vagy több felesége van.
o Poliandria, avagy többférjűség: egy nőnek két, vagy több férje van (a társadalmak kb. 3 százalékában létezik).
o Poligünandria, vagy csoportos házasság: 3-6 ember egy háztartásban való együttélése (ez igen ritka).
A modern fogyasztói társadalomban a választás szabadsága, a „kínálat” bősége, jogaink széles tárháza mellett sokszor eltörpülnek a hagyományos értékek (mint az elköteleződés vagy a hűség), a kötelezettségek és a felelősségvállalás. Úgy érezzük, jár nekünk a legjobb, a legszebb, a legokosabb, a legsikeresebb, de cserébe hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy nem mind arany, ami fénylik. Ami pedig „elromlik”, azt egyszerűbb kidobni, mint a megjavításával, az átalakításával bajlódni. Egy idealizált vágykép megvalósulására várni azonban egy életen át, hatalmas csapda.
Érett, idős, bölcs emberek az életútjukra visszaemlékezve a legnagyobb értékként legtöbbször a kitartó társat, és szeretteiket, a családjukat nevezik meg. A biztonság, a bizalom és a valahová tartozás alapvető emberi szükségleteink közé tartoznak, melyeket csak a szeretetteljes, őszinte, elkötelezett és mély emberi kapcsolatok elégíthetnek ki maradéktalanul.
(A szerző viselkedéselemző.)
Még nincs hozzászólás