Pedig én úgy szeretlek, anya!
Hányszor készültünk az izgalomtól kipirult arccal az anyák napi verssel, hányszor kezdtük elölről a legeslegszebbnek szánt virágcsokorfestményt, amelyre végül ráírtuk, hogy édesanya, szeretlek?
Ma már nem rajzolunk, nem szavalunk, csak becsöngetünk egy nagy csokor virággal, és karunkon a gyerekkel (vagy unokával) az anyukánkhoz, hogy felköszöntsük. Van édesanya, aki meg is hatódik, elmorzsol egy-két könnycseppet, és hosszan megölel, és van, aki most sem. Van olyan anya, aki nem tud szeretni.
Fájdalmas múlt
Felnőttek vagyunk, már nem sírdogálunk, ha fáj. Talán meg is értjük, miért van ez, hogy lehetséges. Elolvastuk a sok szakkönyvet, megnéztük a youtube-videókat, ezerszer is meghallgattuk anyáink történeteit az ő gyerekkorukról, hogy milyen sivár, igazságtalan és szeretetlen volt. Ismerjük a lélekbénító történeteket, amikor cserbenhagyták, megalázták, elhanyagolták vagy akár megverték. Ahogy ő minket.
Egykoron Ranschburg Jenővel készítettem interjút, ő mesélt arról a kisfiúról, aki minden karácsonykor csodaszép fenyőfát rajzol az apukájának, és ráírja, apu, szeretlek. Aztán nagy gonddal megcímezi a borítékot, hogy biztosan eljusson a börtönbe. Az apukája azért van börtönben, mert többször is ájulásig fojtogatta a kisfiát büntetésből, amikor rossz volt.
Anyaseb
Ranschburg tanár úr elmondta, egy kisgyerek szeretetét a szülő iránt nem szüntetheti meg semmi és senki. A szeretet még akkor is él, amikor a gyerek felnő, tisztán emlékszik a szülő vétkeire, és már gyűlöl. Gyűlölve is lehet ám szeretni. Apasebbel vagy anyasebbel is lehet szeretni.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2023. évfolyama 5. számának 52. oldalán!)
Még nincs hozzászólás