Pedig én úgy szeretlek, anya!
Hányszor készültünk az izgalomtól kipirult arccal az anyák napi verssel, hányszor kezdtük elölről a legeslegszebbnek szánt virágcsokorfestményt, amelyre végül ráírtuk, hogy édesanya, szeretlek?
Ma már nem rajzolunk, nem szavalunk, csak becsöngetünk egy nagy csokor virággal, és karunkon a gyerekkel (vagy unokával) az anyukánkhoz, hogy felköszöntsük. Van édesanya, aki meg is hatódik, elmorzsol egy-két könnycseppet, és hosszan megölel, és van, aki most sem. Van olyan anya, aki nem tud szeretni.
Fájdalmas múlt
Felnőttek vagyunk, már nem sírdogálunk, ha fáj. Talán meg is értjük, miért van ez, hogy lehetséges. Elolvastuk a sok szakkönyvet, megnéztük a youtube-videókat, ezerszer is meghallgattuk anyáink történeteit az ő gyerekkorukról, hogy milyen sivár, igazságtalan és szeretetlen volt. Ismerjük a lélekbénító történeteket, amikor cserbenhagyták, megalázták, elhanyagolták vagy akár megverték. Ahogy ő minket.
Egykoron Ranschburg Jenővel készítettem interjút, ő mesélt arról a kisfiúról, aki minden karácsonykor csodaszép fenyőfát rajzol az apukájának, és ráírja, apu, szeretlek. Aztán nagy gonddal megcímezi a borítékot, hogy biztosan eljusson a börtönbe. Az apukája azért van börtönben, mert többször is ájulásig fojtogatta a kisfiát büntetésből, amikor rossz volt.
Anyaseb
Ranschburg tanár úr elmondta, egy kisgyerek szeretetét a szülő iránt nem szüntetheti meg semmi és senki. A szeretet még akkor is él, amikor a gyerek felnő, tisztán emlékszik a szülő vétkeire, és már gyűlöl. Gyűlölve is lehet ám szeretni. Apasebbel vagy anyasebbel is lehet szeretni.
Az anyaseb kifejezést dr. Császár-Nagy Noémi pszichológus egyik cikkében olvastam. Azt írja, az anyasebet az anyai, feltétel nélküli szeretet hiánya okozza. Ez a legnagyobb pszichés trauma, ami egy gyermeket érzelmileg érhet, és egy életre szól. Léte egyidős az emberiséggel.
Ilyen az élet
Dr. Császár-Nagy Noémi szerint az anyaseb adódhat abból, hogy nincs anya, és senki sem pótolja. Adódhat abból, hogy az anya szeretete kiszámíthatatlan, viselkedése megjósolhatatlan. És hát abból is, ha az anya viselkedése agresszív, bántalmazó, elhanyagoló.
Jó esetben mindnyájan anyaölben és anyamellről táplálkozva ismerjük fel azt, milyen világ vár ránk odakint. Amit az anyai gondozás ad, az maga az élet. Csak ha anya szeret, akkor érezzük ezt az életet biztonságosnak, szeretettel teli, kellemes helynek, ahol magunk is szerethetők vagyunk.
A feltétel nélküli anyai szeretet egy életre szóló alapérzést ad: a szeretetre és méltóságra érdemes létezés és az ősbizalom megtapasztalását. A kisgyermek az anyja szemében látja magát szeretetre méltónak, így lesz képes elfogadni és szeretni önmagát gyerekként, majd felnőttként is.
Szeretni nem törvényszerű
A szülői szeretet sajnos egyáltalán nem természetes. Nem tud mindenki szeretni. Néhányan soha nem is próbálkoznak vele. Talán épp azért nem, mert őket sem szerette senki, így nem tudják, hogyan kell. Ha valaki nem szereti a gyerekét, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy gyűlöli.
A szeretetlenség nem mindig kegyetlenség vagy bántalmazás. Gyakran egyszerűen csak hiány, ami megbetegít. Nem minden nem szerető szülő szörnyeteg. Némelyek gyötrődnek, szenvednek, elakadnak, üresek, betegek, vagy képtelenek bárkit is szeretni, beleértve vagy kivéve saját magukat.
Néhány anya soha nem mondja a gyerekének, hogy szereti. Néhány anya érzelem nélkül ismételgeti, és vannak, akik zsarolva, fenyegetőn. Az olyan gyerek, akinek nem mondták, hogy szeretlek, nem fogja tisztelni és szeretni önmagát, nem lesz önbizalma, nem lesz sikerélménye, nem lesz megálmodott sorsa.
Mérgező szülők
Susan Forward Mérgező szülők című könyve sokat segít abban, hogy felismerjük, ha bántalmazó vagy ’csak’ nem szerető szülők neveltek, és képesek legyünk megfogalmazni és megérteni az érzéseinket. A szülővel szembeszállni felnőttként már felesleges, de megírhatjuk egy levélben a keserű emlékeinket, amit sosem adunk postára.
Nincs mit megbocsátani
Sokszor hallom a következő mondatot: Én már megbocsátottam a szüleimnek!
Amikor azt válaszolom erre, hogy a gyermek nem bocsáthat meg a szülőnek, értetlenül néznek rám. Amikor megbocsátunk valakinek, akkor úgy érezzük, ő bűnt követett el ellenünk, és ezt mi megbocsátjuk, ha tudjuk. Ezzel azonban egyrészt a ’bűnös’ fölé helyezzük magunkat, másrészt szüleink nem követtek el bűnt ellenünk, bármit is tettek életük során.
Ha csupa rossz dologra emlékezünk csak velük kapcsolatban, akkor sem ítélkezhetünk felettük, és nem vádolhatjuk őket. A legtöbbet adták nekünk, amit lehet: az életet. Ezért tehát a gyermek a szülőnek nem bocsáthat meg, hanem amit tehet, az az elfogadás.
A bűnt, a rossz dolgokat természetesen elítéljük, és az elkövetőnek vállalnia is kell érte a felelősséget. A gyermeknek azonban látnia kell, hogy a szülő azért viselkedett így, mert nem tudott másképp viselkedni. Aki nem kapott a szüleitől szeretetet, az nem igazán tud szeretetet adni másoknak. Nincs mintája a szeretetre.
Míg ezt nem tudjuk elfogadni, addig kötve vagyunk szüleink sorsához. Nem érezzük magunkat teljes egésznek, és nem vagyunk tisztában önmagunkkal. Az elfogadás elválaszt. Ilyen esetekben a következő oldó mondatot szoktuk alkalmazni: „Elfogadom, amit nekem ajándékoztatok, ez rengeteg és elegendő. A többit megcsinálom én magam, megszerzem máshonnét. Ti vagytok nekem a legjobb és egyetlen lehetséges szülők.”
(www.harmonet.hu)
Még nincs hozzászólás