Pecsét a lélekben
Mikor megérkeztek az anyák napi adás meglepetés vendégei - a szereplők lányai -, kivétel nélkül mindenki elérzékenyült, és szinte tapinthatóvá vált a stúdióban a szeretet. Érezni lehetett a harmóniát anyák és lányaik között. Gryllus Dorka színésznővel és Kőváry Katalin rendezővel sem volt ez másképpen.
Az adásban is többször elmondta Gryllus Dorka, hogy boldog és felhőtlen gyerekkort köszönhet édesanyjának, Kőváry Katalinnak. Most végre középen van, és egy keleti mondás szerint a legjobb akkor, ha egy generáció áll az ember lánya mögött, és előtte is.
„Ez tényleg igaz – bólogat a színésznő. – Amíg nem lettem édesanya, addig csak fityegtem a lánc végén. Ahogy megszületett a fiam, valahogy az egész élet értelmet nyert, ez rakott helyre a világban. Középre kerültem, megszűnt bennem valaminek a keresése, hajszolása. Az anyasággal stabilitás költözött a lelkembe.”
Kőváry Katalin pedig igen kedveli a nagymamaszerepet: „Könnyebb feladat, mint az anyaság, hiszen megoszlik a felelősség. Persze, érez az ember az unokája iránt is határtalan felelősséget, mégis más ez így.” Ami jóval nehezebb volt Dorka édesanyjának, hogy két színésznő között élt sokáig.
Édesanyja ugyanis „elvetélt” művész volt, aki egész életében a színpadra vágyott. A rendező talán ezért is választotta a hivatását, mert állandóan azt hallotta otthon „intravénásan”, hogy a színpad a legcsodálatosabb hely a világon: „Nagyon remélem, hogy van túlvilág, és a mamám látja, hogy amire ráment az ő élete és az én gyerekkorom, az most Dorkában beteljesedett.”
A fiatal színésznő jóval toleránsabban neveli fiát, őt édesanyja még más normák szerint terelgette: „Mi még dr. Spock elvei alapján jártunk el – emlékszik gyermekei kiskorára Kőváry Katalin. – Akkoriban keményebb szabályok szerint éltünk. Az igény szerinti szoptatás, a természetes ösztönök irányítása azokban az időkben elképzelhetetlen volt..."
„Ennek ellenére minket sosem kezeltek gyerekként – emlékeszik vissza Dorka. – Mindig megbeszéltek velünk mindent, a családban demokrácia volt. Én ezt tanultam, így én is mindenben kikérem a fiam véleményét, érdeklődöm, mit és hogyan szeretne. Amit persze ma már a Mama kifogásol..."
Dorka nem tudja, más-e fiút nevelni, mint kislányt, hiszen neki egyetlen fia van. De édesanyja pontosan emlékszik, hogy volt időszak, amikor állandó frontvonalban élt: kamaszkorukban Dorka és testvére, Samu permanens háborúban álltak: „Én otthon fehér zászlóval közlekedtem. A lányom látszólag kezelhetőbb volt, a fiammal napi csatákat kellett vívnom. Mivel az édesapjuk sokat utazott, és én voltam többet a gyerekekkel, a fiamat igyekeztem szigorúbban fogni.”
Mi a legerősebb kapocs anya és lánya között? – hangzik el a bárgyú kérdés, amire Dorka nevetve feleli: „Az, hogy ő az anyukám!” Kati ennél árnyaltabban fogalmaz, úgy látja: „egy anya bepecsételi a saját képét a gyerekébe”. Dorka szerint ez olyan mélyen van, hogy nem is tudatosul az emberben, csak azon kapja magát, valamit éppen úgy csinál, ahogy annak idején az édesanyja.
Még nincs hozzászólás