Paulo Coelho Arany utcája
Bejárta a világot, de van egy város, ahová vissza-visszatér, és ott egy utca, ami igazán illik a bestsellerlistákat vezető Az alkimista írójához. Az Arany utcácska, amihez több mint harmincéves emlék is fűzi.
A milliók kedvence író elmondhatja most már azt, amit annak idején Mozart: „A prágaiak értenek, és szeretnek engem!” De fogalmazhat másképp is: „Engem rajongva olvasnak a csehek.” És ez az igazság. Paulo Coelho, napjaink egyik legnépszerűbb (brazil) írója akkora olvasótábort éltet Čapek, Hašek és Hrabal hazájában, hogy az neki, magának is meglepő.
S abból az alkalomból, hogy cseh nyelven megjelent könyveiből az egymilliomodik példányszám is gazdára talált, prágai kiadója meghívására pár napot újra a száztornyú városban töltött.
Volt azonban a mostani látogatásának egy másik, jóval izgalmasabb apropója is. Találkozni akart valakivel, akit 1982 januárjában a várbeli Arany utcácskában megajándékozott.
Hát persze, hol másutt? – kérdezhetnék nem kis iróniával a hangjukban azok, akik tudják, a spirituális utazások nagy elemzője és az emberi lélek megszállott boncmestere Az alkimista című regényével lett világhírű. A vallásos-misztikus téma azóta is elmaradhatatlan vonulata minden könyvének.
Coelho állítása szerint a világ minden részén járt már. Prágában először turistaként, a nyolcvanas évek elején, később hivatalosan, kiadója invitálására, 2009-ben pedig egy reklámfilm főszereplőjeként. Zárt világából nem kis exhibicionizmus segíti ki, hiszen imád fürdeni az ismertség és a népszerűség selymes habjaiban. S mivel nem csak írói stílusa, ízlése is kifinomult, minden alkalommal talpig feketében, elegáns Don Juanként, ahogyan most is.
Azon a bizonyos '82-es január 24-én élete párjával sétált a Várban kedvenc utcájában, ahol a közhit szerint II. Rudolf alkimistái laktak. (A valóság persze egészen más. Aranycsinálással másutt foglalkoztak, ott várlövészek, udvari cselédek éltek, s köztük néhány aranyverő mester.)
Hát persze, hogy oda húzta a szíve az életet – saját bevallása szerint is – habzsoló írót, aki interjút senkinek nem adott mostani látogatása során, ám a kiadója által szervezett, parádés ünnepségen mondott egyet s mást.
„Még itt voltak a szovjetek, a város meglehetősen szürke volt, az emberek viszont nagyon barátságosan viselkedtek. Feleségemmel együtt élveztük az ittlétet. A prágai underground teljesen lenyűgözött bennünket, késő esti koncertekre jártunk, ahol a fiatalok már farmerben csápoltak, pedig a farmer akkoriban elég drága volt.
Egyik nap kora délelőtt keveredtünk fel a Várba, hideg volt, fáztunk. De fázott az az utcai festő is. Rajta kívül senkivel sem találkoztunk. Úgy döntöttem, veszek tőle valamit” – tette közhírré felejthetetlen élményét, amelyről eddig sosem beszélt, most azonban levélben is megírta a kiadójának, egy kéréssel:
„A festő annyira boldog volt, hogy a feleségemet ingyen lerajzolta. Kicsit kínosan éreztem magam, ám ahogy elnéztem őt, arra gondoltam, világos példaként szolgál számomra. Sehol egy ember, aki képet venne tőle, ez mégsem gátolja abban, hogy azt csinálja, ami az élete. A végén két ajándékot adtam neki.
Apróságokat, amiket a zsebemben találtam. Szeretnék újra találkozni ezzel az emberrel. Huszonöt éves lehetett, amikor először láttam, lehet, hogy ma már másvalamivel foglalkozik. Megtisztelne, ha megkeresne. Azzal a két tárggyal tudná bizonyítani, hogy vele találkoztam, amiket akkor a kezébe nyomtam. Szeretettel, Paulo.”
A levél természetesen az összes jelentős cseh napilapban megjelent, hogy az érintetthez, az ismeretlen utcai festőhöz is eljusson a hír: a világhírű író szívesen látná őt azon az estén, amelyet a tiszteletére – hol másutt, mint a Várban? – rendezett.
Heteken át kíváncsian várták az olvasók, előkerül-e, és megjelenik-e a „névtelen” képzőművész, kézjegye ugyanis olvashatatlan volt a két, szénceruzával rajzolt alkotáson. Coelho segítségképpen a képek fénymásolatát is elküldte, az egyiken egy utcarész, a másikon Christina, a felesége portréjával.
Az ünnepi estre a barokk stílusban pompázó Lobkowitz-palota fényes termében került sor, kőhajításnyira a várbeli strahovi kolostor festői udvarától, ahol 2009-ben – egy európai autógyár termékét ajánlva – abban a bizonyos reklámfilmben pózolt a mester. Az ötfogásos vacsorára „szűk baráti körének” 150 tagja kapott meghívót.
De mint egy falusi lakodalomban, azok is jól jártak, akik kíváncsiskodóként csupán a bejáratig jutottak. Ha kóstoló nem is nagyon, látnivaló volt bőven nekünk is. A vendégek több mint fele Brazíliából érkezett, parádésan felékszerezett „plasztikhölgy” volt, elegáns kísérettel.
A „nagy igazságokról és bölcsességekről” nyitott ajtók előtt hosszadalmasan regélő Coelho szemmel láthatóan jól érezte magát, nem úgy a közelében egyre unottabb arccal ácsorgó estélyi ruhás hölgyek egyike, aki látványos ájulással esett össze.
Az ünnepi beszédnek azonban nem ez a „jól megkoreografált” összeomlás vetett véget, hanem a keresett személy, a harmincnégy évvel ezelőtt feltűnt utcai festő megjelenése, aki egészen addig egy aprócska hírt sem adott magáról. Szó szerint a semmiből tűnt fel, és azonnal igazolta magát a Coelhótól kapott két ereklyével.
És akkor derült ki, hogy bizony csalt az író emlékezete. Ő ugyanis esküdni mert volna arra, hogy egy doboz cigarettával és egy öngyújtóval ajándékozta meg Ivan Tomeket, aki viszont elegáns mozdulattal húzta elő a zsebéből azt a két féldollárost, amit annak idején „ízületei megerősítésére” kapott tőle.
Izgalmas volt tehát az est, talán még a mester legutóbbi írásos művénél is izgalmasabb. A kacsapecsenye után az All You Need Is Love-tól zengett a terem.
Volt, aki még könnyezett is, vagy magában mormolt el egy rövidke fohászt azzal a meggyőződéssel, hogy ha Coelho sokáig él, akkor az ő élete is hosszabb lesz. Azokat pedig, akik azzal vádolják az írót, hogy regényei „üzletileg átgondolt” kalkuláció szüleményei, és ősi legendákra épülnek, Coelho mindössze azt üzeni:
„A világot három történet mozgatja. Az első két emberé, tehát szerelmi történet. A második három emberé, az már szerelmi háromszög, vagyis a hűtlenségről szól. A harmadik az út története, azé az úté, amelyet életünk során megteszünk. Minden könyv, amit eddig olvastunk, e három történet közül az egyiket taglalja.”
Végül is igen! A különbség a „hogyan”-ban van.
Még nincs hozzászólás