Papageorgiu Andrea festő(i) műteremlakása
Nagyon együtt tudnék élni a képeivel, a színei csak úgy húznak magukhoz, tobzódom a sárgái, a kékjei és a zöldjei között. Éppen Vincent van Gogh motoszkál a fejemben, amikor egyszer csak szembetalálom magamat a Szobám Somogyfajszon című festményével, egészen pontosan van Gogh szobájának parafrázisával, somogyfajszi változatban. Papageorgiu Andreánál nem voltak mi leszel, ha nagy leszel opciók. Kivárta és végigfestette azt a négy évet is, amíg végre bejutott a képzőművészeti egyetemre. Tudta, hogy mit akar: olajfestéket, vásznat és intenzív látványt, üzengetés nélkül.
„Nagyon vágyom az erős színekre, ez egy ilyen belső késztetés. Próbáltam többször nekirugaszkodni annak, hogy valami sokkal finomabb harmóniát hozzak létre; egyébként érdekes, mostanában ez sikerül is. Változtam belül annyit, hogy már el tudom viselni a finomságot, ami korábban nem ment.”
Miközben kitárgyaljuk a kis műteremlakás gangra néző ovális ablakát, amiért mindketten odavagyunk, belecsapunk a görögségbe, ami van is, meg nincs is az életében. Andrea nagyszülei ugyanis a görög polgárháború után jöttek Magyarországra.
„Én már itt születtem, szóval a görögségből bennem csupán annyi van, ami ösztönösen előjön. Körülbelül hároméves koromig éltünk a Szobránc utcában, ahol adtak egy házat a görögöknek. Az is gangos volt, meg nyüzsis, a folyosóra kitették a gyerekeket, ott üldögéltek az öregek is, az udvar meg a fiataloké volt.
Aztán amikor mi átköltöztünk a Maros utcába, ott folytattuk, ahol abbahagytuk, de ez nem mindenkinek jött be a házban. Egyszer odaköltözött egy görög srác az emeletre, hát ő ugyanezt csinálta: reggel felkelt, és már kint is volt a gangon, köntösben.” A görögségből tehát maradt egy kis emlékfoszlány, a dolgok pedig mentek a maguk útján.
Aztán jött egy pillanat, mikor a festő számára kiderült, hogy vert helyzetben van, hogy a nap 24 órájában szó szerint fáj az élet, és az ember sokáig még azt sem tudja, hogy ez az egész mitől van. Lassan negyedik éve tart a fájdalom, ami hol erőszakosan jön, hol megy egy kicsit, de a Lyme-kór makacs.
„Amikor elkezdődött, fél éven belül rájöttem, hogy ennek nem lesz hamar vége, és attól kezdve az volt a célom mindennap, hogy a létező legjobbat hozzam ki ebből az egészből. Nem akartam az a lúzer lenni, akinek erre rámegy az élete. Meg kellett tanulnom, hogy milyen gyengének lenni, és hogy ez nem feltétlenül rossz.”
Itt ül velem szemben egy törékeny ember, és nem értem, hogy miért nem dühös. Hiszen "valaki" beleszólt a mindennapjaiba, és a nagy vásznak a sarokba kerültek. „Úgy gondoltam, annyi jót kaptam eddig az életben, amit más nem, és tulajdonképpen, ha akkor nem tiltakoztam, hogy nekem nem jár ennyi jó, akkor ezt is el kell fogadnom; nem tud mindig minden jó lenni.” Hónapok teltek el festés nélkül, miközben a fizikai korlátok pokollá tették az életét.
„Jött egy érzés, hogy van még pár dolog, amit szeretnék megcsinálni, és utána nem tudom, mi lesz. Ennek a legfontosabb képe a Virágzás lett, amit négy hónapig festettem szirmonként, és közben elindult a javulás.”
Aztán Andrea megtalálta magának az akvarellt és egy teljesen más vizuális rendszert. Másfél éve kezdett el papírra dolgozni, egy képen belül kombinálja a tus- és a ceruzarajzot, a pasztellt. Akár a kávét is ráfolyatja a papírra, lesz, ami lesz – mondjuk konkrétan háztető –, és hagyja a véletleneket dolgozni, de valahogy mégis tudja, miből mi alakul. Belefest a képbe, és közben azzal játszik, vajon mit bír el az anyag, a papír.
„Persze van, amikor nagyon nem tetszik valami, és visszafestem a képet, mondjuk olajjal könnyebb, mint papírral, de azt is szoktam. Ugyanabban a szobában alszom, ahol dolgozom, és ébredtem már úgy, hogy úristen, mi ez? Vagy filmnézés közben arra kalandozott a szemem, hogy te jó ég! És leizzadtam, hogy itt most azonnal csinálni kell valamit.
Annyi minden van a képeimben, amit megtanultam, de ezeket nem tudatosan használom, inkább hagyom az ösztöneimet működni. Sokszor érzem úgy, hogy valami rossz, és ez fizikailag is megvisel. Be tudok lázasodni attól, hogy hirtelen nagyon meg akarom csinálni, és ha sikerül, az valami elképesztően jó érzés.”
Már egyetemista korában is azért küzdött, hogy lehessen egy kis műterme, és most ez a négy fal jelenti neki az életet. „Szerettem volna egy kis bázist, nem többet, és most ide határolom be önmagamat. Tudtam, hogy nem terjeszkedni akarok, nem kell nagyobb műterem, autó meg nyaraló, csak ez legyen meg, és attól fogva szabad vagyok.
Van, aki terápiás célból kifesti magából a traumatikus élményeit, én ezt soha nem próbáltam, és ha megtenném, megsemmisíteném azt a képet. Ezért is fordultam a szépség felé, mert ez ad nekem erőt. Sokkal aprólékosabban dolgozom, több időt töltök el egy képpel, és ez egyfajta meditáció.
Ha választhatok, hogy benne lenni valami jóban vagy valami rosszban, a jót választom.”
Még nincs hozzászólás