Pajzs, sisak és sisakdísz
Azt hinnénk, a nemeseket a címerük, a nemesi adománylevelük határozta meg, attól voltak nobilitások. Valójában az előkelőség jelénél a címer sokkal több információt hordozott.
Mint Bárczay Oszkár 1897-es munkájából megtudhatjuk, „a legtöbb nyelv találóan fegyvernek (arma, armes, Wappen) nevezi a czímert. Találóan, mert a czímer tulajdonképen nem egyéb, mint bizonyos ismertető jelekkel díszített fegyver.
E jelvényeket leginkább a dsida zászlaján, a sisakon, a vasmellen és főleg a paizson viselték, s e helyeken föltüntetve czéljuk az volt, hogy messze felismerhetők legyenek. A ruhán, különösen a köpenyegén és zekén, továbbá a lótakarón is alkalmazták, de itt inkább dekoratív rendeltetésük volt.
A czímeres pecséteken – jól jegyezzük meg magunknak – tulajdonképp nem a czímer maga, hanem csak a czímeres paizsnak képe van ábrázolva, úgyszintén a sírköveken, épületeken stb. is".
A címert az adományozott rendszerint valamilyen tettéért kapta, legtöbbjük a katonai teljesítményt jutalmazta. Főleg a 17. századtól már anyagi áldozatokat is honorált az uralkodó nemesi levél adományozásával. A címereket kollektív jelképként is használták vármegyék, települések, polgári közösségek.
A címer tehát a középkorban azonosítási mód volt, mert sokan nem tudtak olvasni, de a címer nyomán egyértelmű volt, hol járnak, kinek az udvarházába érkeztek, és az úton is „leolvashatták" a hintóra festett címert. Ami lényeges, hogy a címert mindig adománylevél kísérte.
Ezek a dokumentumok a nemesi kiváltságokat összegzik: némelyik csak leírást tartalmaz, másutt – ha a kiváltságot kapott személy fizetett érte – a címert is megfestették. A levelek legtöbbje nemességet elnyerő magánszemélynek szólt.
Szintén az akadémia rendelésére írt Bárczay-műből tudjuk, hogy „czímernek csak az tekinthető, amely következő föltételeknek felel meg:
a) hogy a czímerkép paizsba legyen foglalva, b) hogy vagy régi jog vagy fejedelmi adomány által el legyen ismerve és végre, c) hogy átörökölhető legyen.
E szerint a czímerviselési jog vagy fejedelmi adományon vagy régi szokáson alapszik ugyan, de csere és vétel útján is lehetett szerezni. Az így szerzettnek azonban csak akkor volt értéke, ha a fejedelem a cserét vagy az adásvevést megerősítette". Bár a szerző hozzáteszi, hogy ő nem tud Magyarországon adásvételről vagy cseréről.
Valóságos címeres pajzs nálunk nem maradt fenn, sőt, kulföldön is kevés, ezzel szemben, ahogy megtudjuk, „pecsét meg nagyon sok, de ennek nem az az oka, hogy czímeres paizs ne lett volna hanem egyszerűen az, hogy a paizs inkább volt romlásnak kitéve, mint a leveles ládákban századokig pihenő pecsétek... S hogy a fiú ugyanazzal a pecsétnyomóval pecsételt mint az apa, onnan magyarázható, hogy a pecsétnyomó kevésbbé volt a romlásnak alávetve, mint a paizs".
A magyar nemességet a honfoglalás idejétől, tehát a 9. századtól számon tartják, mégpedig az adományozólevél alapján. Ezek fiú- és leányágon örökölhetők, még akkor is, ha magát a „nemességet" egy 1947-es törvény egyszerűen betiltotta, megpróbálva ezzel eltörölni egy ezredév hagyományait.
Még nincs hozzászólás