Novák Katalin: Alig vártam egyetemistaként, hogy Pesten eltűnhessek a tömegben
Úgy mesél Szegedről, hogy indulni támad kedvem. Olyan lelkesen ecseteli a makro- és mikroökonómia szerepét a mindennapokban, hogy kicsit kezdem sajnálni, hogy annak idején a humán tárgyakra szavaztam. És olyan hévvel idézi fel az egyetemi éveket, hogy hirtelen ott érzem magam. Szenvedélyről, játékról, szerelemről, családról és persze három gyermekéről is beszélgettem Novák Katalin családügyi államtitkárral.
– Mikor járt utoljára Szegeden?
– Nem is oly régen, az őszi szünetben. Kivételesen egész hosszan voltunk lent a szüleimnél, mert hozzájuk vittem le a gyermekeinket. Így volt alkalmam találkozni a régi osztálytársaimmal is. Jó néhányukkal tartom egyébként a kapcsolatot.
– Csavargásra is jut ilyenkor idő, vagy céltudatosan kell megtervezni a programot?
– Aki ismeri Szegedet, tudja, hogy egy csodálatos város, ahol mindig megtalálja az ember azokat a helyeket, ahol jól érzi magát. Nekem szegediként több ilyen is van. Van például egy cukrászda, ahová mindig elmegyünk, még akkor is, ha csak kevés időt töltünk a városban.
A másik a Kárász utca és a korzózás. Ha ide lemegy az ember, biztos találkozik egy ismerőssel. A Kárász utcán elmegyünk a Dugonics térig, onnan a Tisza-partra. Van ott egy kedvenc szobrom, a Kalap alatt nevű. Egy nő ül a padon széles karimájú kalapban.
Néha még le is ülök mellé kicsit. A Boszorkányszigetet például most fedeztük igazán fel a gyerekekkel, a legenda szerint ott égették a szegedi boszorkányokat, így ez különös hangulatot kölcsönöz az amúgy is csodaszép helynek.
De megvannak a gyerekek kedvenc helyei, játszóterei is, a férjem is jól ismeri már a várost, szóval mindannyian otthonosan mozgunk Szegeden.
– A Kárász utcán olyanok még a találkozások, mint régen? Hiszen az ismerősökkel a régi Novák Kati jön szembe, és mégsem.
– Én Szegedre tényleg hazamegyek, miután 18 évesen elköltöztem onnan, a város nekem elsősorban a gyermekkort jelenti. Így aztán aki engem ott lát, még a gyerekkoromból emlékszik rám, és ez nagyon jó. A szüleim orvosok, nagyon régóta van magánrendelésük, így pácienseik nagy része nemcsak őket, hanem a bátyámat és engem is ismer.
Ha belegondolok, talán éppen ez ösztönzött arra, hogy Budapesten tanuljak tovább, hogy ne legyek mindig szem előtt, hiszen Szegeden mindig tudtak rólam mindent, nem mintha lett volna rejtegetnivalóm.
De egy kamasz számára az a tudat, hogy nem bújhat el sehol, nem tud észrevétlen maradni, nem túl felszabadító érzés. Alig vártam, hogy Pesten eltűnhessek a tömegben. Emlékszem, amikor felszálltam a metróra, az jutott eszembe, milyen jó, hogy a tömeg része vagyok, és senki sem ismer.
Ma már persze tisztában vagyok ennek a hátrányával is, de akkor pont erre vágytam.
– A foglalkozásával viszont nem kifejezetten az „egy vagyok a tömegből” elvet sikerült követni. Erre készült?
– Kamaszként elég egyenesnek tűnt az út. Orvos szülők gyermekeként számítani lehetett arra, hogy majd én is ezen a pályán kötök ki. Nem tagadom, érdekelt is az orvosi pálya, hiszen azt megtapasztalni, hogy valódi segítséget tudunk nyújtani másoknak az egészségük megőrzésében vagy visszaadásában, óriási élmény, egy gyereket is képes motiválni.
Aztán jött egy fordulat, mert érdekelt még a jog is – apai nagyapám bíró volt –, de a közgazdaságtan még inkább. Hiszen itt keveredik a reál és a humán ismeret is, én pedig mindkettőt szerettem.
A Közgázon perspektivikusan még a diplomácia is megjelent a horizonton, így végül itt kötöttem ki. A közgazdászdiplomámat egyáltalán nem bánom, hiszen azok az ismeretek, mondjuk a makro- és mikroökonómia segítenek a mindennapi életben.
– A mindennapokban?
– Igen, persze túlnyomórészt a munkámban. Könnyebb megérteni a gazdasági folyamatokat, a piaci mechanizmusokat, statisztikákat, mint ilyen tudás nélkül. Azt tapasztalom egyébként, hogy az emberek a humán típusú műveltséget jobban értékelik, mint a reált.
– Különösen egy nőnél…
– Egy nőnél talán ez hatványozottan igaz. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a humán műveltség mellett a reál tudás igenis hasznára tud válni az embernek.
– Az egyetemi évekből mi az, amire tényleg szívesen emlékszik?
– Nos, nem elsősorban a tanulás – mondja nevetve. Az első elég fontos és meghatározó élmény az volt, hogy vidékiként lettem egyetemista a fővárosban. A vidékiség ugyanis jó értelemben olyan batyut jelentett, amellyel remek érzés volt Budapesten, a fővárosban lenni.
Az, hogy az ember nem mozgott olyan otthonosan Pesten vagy Budán, mint akik itt születtek, egyfajta kötelező szerénységet is kívánt, ami a kezdetekben kifejezetten előnyt jelentett. Nekem például a mai napig nem jön a számra az a szó, hogy közért.
– Mit mond helyette?
– Boltot, természetesen. Így szoktam meg otthon. Volt annak egy varázsa, hogy a vidékről érkezett egyetemistákkal összetartottunk, hogy úgy lettünk Budapesten otthon, hogy közben még volt hova hazamennünk.
A másik, ugyancsak meghatározó élmény az volt, hogy tagja voltam az ÖCSI nevű diákszervezetnek. Mi voltunk azok az instruktorok, akik a gólyákat segítették a beilleszkedésben. Az instruktori közösség remek, összetartó társaság volt, az ott született kapcsolatok, barátságok a mai napig meghatározóak sokunk életében.
Az egyetemi évek közösségi élete sokat tett hozzá az egyetemi hétköznapokhoz, úgy éreztük, miénk a világ – szűkebb és szélesebb környezetünkben is.
– Majdnem törvényszerű, hogy ebben a közegben találja meg az ember az első igazi kapcsolatát.
– Igen, én itt ismertem meg a férjemet, ő is instruktor volt. Fölöttem járt két évfolyammal. A szerelemből házasság, a házasságból család született – három gyermekkel. A férjem is közgazdász, ő viszont a banki világban dolgozik.
Fegyelmezett, pontos ember, míg az egyetemi évek alatt igazi bulizós srác volt, apaként a stabilitást jelenti.
– A gyerekek hogyan követik egymást a sorban?
– Hárman vannak, két fiú egy lány. Ádám 14 éves lesz, egyelőre még nem nőtt a fejemre, épphogy nem magasabb nálam, de nem tart sokáig ez az állapot. Ő az elsőszülött fiú, a családban az első unoka, a mai trendekhez képest mi viszonylag fiatalon vállaltunk gyermeket.
Helyes kiskamasz, kajakozik, gimnazista, nagyon önálló, és a legnagyobb örömünkre rengeteget olvas. Totó, Tamás a középső, 11 éves. Majd szétesik a lazaságtól, jó humorú, verseket ír és focizik. Kislányunk, Kata 9 éves, ízig-vérig lány, gondoskodó és roppant eszes.
– Még egy átlagos háromgyermekes családban sem egyszerű megoldani a családi logisztikát. Önöknél hogy alakul?
– Nálunk az okozott nehézséget, hogy a nagyszülők vidéken élnek, de még így is nagyon sok segítséget kapunk. A férjemmel pedig jól kiegészítjük egymást, nincs olyan, hogy valami csak az én feladatom vagy az övé, közös dolgaink vannak, amit vagy ő csinál vagy én.
Ez a gyerekek szempontjából is nagyon jó, mert pontosan tudják, hogy mindkettőnkre számíthatnak. A férjem szerencsére úgy tudja beosztani a munkáját, hogy az relatíve kiszámíthatóbb az én hektikus napirendemnél.
Én pedig igyekszem úgy időzíteni a programjaimat, hogy este és hétvégén már a családommal lehessek.
– Ez a családügyi államtitkár megengedhető luxusa?
– Tulajdonképpen igen, bár hetente legalább egy kötelező esti elfoglaltságom mindig akad. Az is előfordul, hogy hétvégén olyan családi rendezvényre megyek, ahova viszem magammal a gyermekeimet is.
– Szívesen mennek?
– Szerencsére igen, egyelőre inkább az a probléma, hogy több együttlétet igényelnének, mert jönnének ők velem mindenhova. Nagyon jó érzés, hogy nem is tud az ember elég lenni a gyermekének, ennél nagyobb gondunk soha ne legyen!
Engem annyira feltölt a velük töltött idő, hogy még a türelmem is több, mint régen. De nagyon szeretek velük játszani is. Szenvedélyes játékos vagyok, alig vártam, hogy akkora gyerekeink legyenek, hogy végre le tudjunk ülni társasozni, kártyázni.
Mostanában stratégiai játékokat játszunk, kockapókerezünk, dixitezünk. Vannak nagy kedvencek.
– Akkor a játék az egyik hobbi?
– A futás mellett. Rendszeresen futok, tavaly lefutottam a maratont is. Pontosabban kétszer futottam le: először és utoljára. Mert ennél a távnál az ember már a fizikai határait feszegeti.
– Önnek miért volt fontos, hogy lefussa ezt a távot?
– Egyszer azért jó így is legyőzni önmagunkat. A felkészülés talán keményebb volt, mint a verseny, fél éven keresztül edzettem, Monspart Sarolta világbajnok tájfutónk nagyon sokat segített a felkészülésben.
Komoly terv szerint készültünk, nem volt kibúvó, ha végig akartam futni a kicsit több mint 42 kilométert. A másik nagy szenvedélyem az olvasás. Csak sajnos erre mostanában egyre kevesebb idő jut.
Olvasni úgy szeretek, ha úgy igazán bele tudom magam élni a könyvbe, ez teljesen kikapcsol. Utoljára Jókai Anna Átvilágítás című könyvét olvastam ilyen szenvedéllyel.
– Közeleg a karácsony.
– Számunkra a legfontosabb családi ünnep. A készülődést, az adventi időszakot nagyon várom, de november elején még nem akarok, nem is tudok karácsonyi hangulatban lenni. Az adventnek megvan a maga ideje, amikor átadjuk magunkat a várakozásnak.
Mi otthon azon is igyekszünk, hogy a gyermekeinknek ne csak a családi ünnepet jelentse a karácsony, a lelki, vallási tartalmát is megosztjuk velük. Hiszen a karácsony Krisztus születéséről szól, ilyenkor minden napnak megvan a maga története és jelentősége.
Gyermekként Szegeden nálunk az volt a szokás, hogy a teljes család – úgy húszan lehettünk – összegyűlt valamelyik családtagnál, majd szenteste napján sorban meglátogattuk a többieket, mindenkinél megnéztük a karácsonyfát, énekeltünk, a vendéglátó pedig megajándékozott mindenkit.
Jártunk mindkét nagyszülőnél, nagynéniknél, az utolsó helyszín pedig mindig az volt, ahol a legkisebb volt a gyermek – ott vacsoráztunk. Nagyon szerettem így ünnepelni a karácsonyt, de ma már a mi családunknak is megvannak a maga szép szokásai.
Persze ugyanúgy együtt van a család, csak kissé szűkebb körben. Bízom benne, hogy a mi gyerekeink is szép emlékként gondolnak majd vissza ezekre a közös karácsonyokra.
Még nincs hozzászólás