Népi nevelés az értékmegőrzés kulcsa
Az utóbbi években ismét divatba jött a hagyományőrzés, ami a táncházkultúra, a néptánccsoportok és a népművészet fellendülését jelenti. Számos helyen a kötelező mindennapos testnevelésórák egyike helyett néptáncórát tartanak, tehetségkutató versenyek indulnak, népzenei együttesek töltenek meg óriási koncerttermeket, népzenével kevert popslágerek hódítanak. A hagyományos kultúra megőrzése azonban többet jelent ennél.
De mi a hagyomány? Valami, ami az életünk minden egyes mozzanatában jelen van, amit átveszünk a szüleinktől, akik szintén a szüleiktől kapták, és így tovább. A fennmaradása attól függ, hogy életünkben mennyit voltunk képesek átadni belőle a fiatalabb generációknak. A mai kor embere hajlamos legyinteni, ha hagyományról esik szó, pedig ahhoz, hogy a fa élhessen, szüksége van gyökerekre is.
Régen, amikor több generáció élt együtt, a gyermekek nevelése nem csak a szülő feladata volt: a nagyszülők, a dédszülők is kivették belőle a maguk részét, a saját gyermekkoruk játékait, énekeit, akár táncait adták tovább az unokáiknak, ezzel egyfajta indirekt hagyományőrzést folytatva. Mindeközben a gyermek megtanult közösségben élni, megtapasztalta, hogy mindenkinek megvan a maga helye, feladata.
Ma már ritkán él együtt több generáció, s a modern társadalmakban a nagyszülők is egyre idősebb korukig aktív munkavállalók, így ezt a fajta hagyományőrző funkciót sem tudják betölteni.
Vannak azonban néptánccsoportok, hagyományőrző szerveződések, amelyek részben képesek ezeket a feladatokat ellátni. Ilyen tánccsoportot vezet Gordos Anna néptáncpedagógus is, aki korábban Budapest Főváros Bartók Táncegyüttesében táncolt, s azt abbahagyva fordult a tanítás felé. Pedagógus családból származik, eredetileg maga is magyar szakos tanár volt, majd elvégezte a néprajz szakot, s most folytatja a korábban elkezdett táncművészeti főiskolát.
Nem szereti a hagyományőrzés kifejezést, mert szerinte azt sugallja, hogy a hagyomány valami múzeumba való dolog, amit ugyan megcsodálhatunk, de a napi életbe nem integrálható. Pedig szerinte nagyon is az. Anna tizennégy éve tanít gyerekeket – nemcsak néptáncra, hanem népzenére, népdalra is.
A néphagyomány irányt mutat
A legkisebbeknél, persze, még nincs szó tanításról, számukra a foglalkozás a játékról szól. Énekes, mozgásos, szellemi, ügyességi játékok ezek, mint például a kidobós, a répahúzás...
Anna szerint a népi játékokban rejlő fejlesztőerő, kreativitás megengedi az improvizációt a gyerek számára, mert szerves rendszerként továbbgondolható. Ezek a játékok eleve feltételezik a közösségben való működést, ami nagyon fontos, hiszen sok érték a közösségen keresztül hívható be. „Óvodáskorban a gyermekek tudta nélkül zajlik a ritmusérzék és a testtudat, valamint a szociális képességek fejlesztése, a kicsik kipróbálhatják a saját szerepeiket és saját magukat a közösségen belül.”
Anna szerint a fogyasztói társadalomban az egyén elveszíti hagyományos értékrendjét, és ezzel önmagát is; úgy gondolja, elvesztek az „iránytűk”, amelyek megmutatnák, mi a fontos, ám aki a népi hagyomány világán nevelődik fel, megtalálja ezeket: „A legidősebb tanítványaim, akikkel anno kezdtem, most érettségiznek, és látom rajtuk, hogy maradt valami a szívükben. Elvetsz egy magot, ami egyszer csak szárba szökik, de addig, és utána is folyamatosan táplálni kell.”
A kis hagyományőrzők negyedik-ötödik osztályos korban jutnak el oda, hogy már tudják, melyik tájegység táncát táncolják. A néptánctanárnő nyári táborokat is szervez:
„Előre megtervezem, milyen táncot akarok majd tanítani, odautazunk, körbejárjuk a vidéket, mert az, hogy például rábaközi táncokat járunk, nekik önmagában még nem mond sokat. Persze, ha csak ennyit tudnak, akkor is megismerik azt a tánchagyományt, de képük csak akkor lesz róla, ha ott vannak, elmennek pl. a höveji csipkemúzeumba, lovaskocsiznak Szanyban, kirándulnak a Rába-parton.”
„Amíg bírok, táncolok”
Anna negyedik osztályos tanítványa, Burger Zsombor Benedek azért kezdte el a néptáncot, mert látta, hogy a tizennégy éves Patrícia Flóra nagyon élvezi amit csinál. Akkor táncolt is a nővére tanárnőjével, s bár még egy lépést sem ismert, nagyon élvezte a mozgást: „Decemberben volt a táncház, de csak januárban kezdhettem el néptáncra járni a testvéremmel, Kolos Olivérrel együtt. Alig bírtam kivárni, hogy mehessek én is” – meséli. Nagyon gyorsan kiderült, hogy tehetséges, át is került a haladó csoportba.
A magyarságára büszke fiú ameddig bír, táncolni szeretne, felnőttként is, de szerinte nem ez lesz a munkája. Már most fontosnak érzi a hagyományokat, ahogy a kilencedik szülinapjára megörökölte az üknagypapája saját kézzel faragott sakk-készletét, ami az ő öröksége, úgy szeretné továbbadni később a gyermekeinek a néptáncot mint hagyományt.
Érett gondolkodás egy tízéves fiútól. Ének tagozatos osztályba jár, társai közül sokan járnak az iskolai néptáncszakkörre, nemcsak a lányok, fiúk is. „Amit nagyon szeretnék most, az egy igazi paraszting és egy csizma” – mondja, s ezzel le is zárja a beszélgetést.
Nem a színpad a lényeg!
Anna fontosnak tartja, hogy a hagyományőrzés nem a színpadi táncot jelenti, a néptánc önkifejezés, egy olyan helyzet, amiben az ember önazonos lehet. Persze, jó, hogy vannak hagyományőrző együttesek, felöltöznek százéves népviseletbe, abban lépnek fel, de ő úgy gondolja, ha már színpadra teszik a táncot, az megváltoztatja a lényeget. A mai, szereplésorientált világban ő igyekszik ezt minél későbbre tolni.
„Óvodáskorban inkább nyílt órákat tartok a szülőknek, rokonoknak, havi-kéthavi rendszerességgel pedig alkalomhoz kötött táncházakat tartunk, ahol bemutatjuk a népi gyerekjátékok világát, illetve meg tudom mozgatni a szülőket is, be tudom őket is vonni.” Iskolás szinten már kikerülhetetlenek a szereplések, de mindig úgy érzi, hogy ez fából vaskarika, hiszen a magyar néptáncok az improvizációról szólnak.
„A néptánc arról szól, hogy a saját örömünkre táncolunk, és ez hoz össze egy egész közösséget, ebből születnek emberi kapcsolatok.”
Még nincs hozzászólás