Nem tudok szeretet nélkül élni

2015. október 1. | Írta: Bakos Zsuzsi | 2 komment

A népszerű napi sorozatból ismerte meg az ország, s bár ma már nem a széles nyilvánosság előtt zajlik az élete, napjai mozgalmasan telnek. Őszintén mesélt szerteágazó feladatairól, a zene iránti vonzalmáról, az anyaságról, és arról, milyen fontos számára a szeretet.

A Ridikül felvétele után az öltözőjében találkozunk, ahol éppen Fodor Zsókával beszélget, aki éveken át az édesanyját alakította az ismert szappanoperában. Réka fáradtnak és törékenynek tűnik a fürdőköpenyébe burkolózva; nosztalgiát ébreszt bennem a találkozás.

RIDIKÜL MAGAZIN   Évek óta nem vagy része a sorozatnak. Mennyi ideig tart egy színésznőnek, amíg maga mögött hagy egy ilyen korszakot?

FARKASHÁZI RÉKA   Én soha nem akartam kitörni a skatulyákból, mert nem én építettem őket. Voltam nemrég egy castingon, amit egy ismert filmes rendező vezetett. Ő tette fel nekem a kérdést: nem bánt-e, hogy sokan más fiókba helyeznek, mint amibe való vagyok? Azt válaszoltam neki, hogy nem tudok tenni ellene, mivel az a bizonyos skatulya nem az én fejemben létezik. Teszem a dolgomat, és sok mindennel foglalkozom. Jóllehet ezek nem olyan látványosak, mint a sorozatbeli szerepem, úgy gondolom, hogy az elmúlt években sokat tettem le az asztalra.

RM   Színházban játszol, tanítasz, zenekarod van, rendezvényeket vezetsz, gyereket nevelsz. Hogy lehet mindezt összeegyeztetni?

FR   A több lábon állás tudatos döntés a részemről, soha többé nem szeretnék egyetlen dologtól függeni. Nehéz volt megélni, hogy a napi munkából fakadó anyagi és egyéb biztonságból légüres térbe kerültem, pusztán azért, mert úgy éreztem, készen állok az anyaságra.

Nem szeretném többé ennyire kiszolgáltatni magam, és nem akarok kiábrándult, folytonos bizonytalanságban élő színésznővé sem válni. Egyébként pedig minden mindennel összekapcsolódik. A drámapedagógia például a koncerteken való jelenléttel. A zene örök szerelem, zenei általánosba jártam, zongoráztam, ez a természetes közegem.

RM   Miért döntöttél úgy, hogy visszaülsz az iskolapadba, és drámapedagógiát tanulsz?

FR   A koncertekhez szerettem volna komolyabb eszköztárat, hogy a gyerekekhez ne csak a zene vagy a versek nyelvén tudjak szólni, hanem még tudatosabban. Olyan társaságba kerültem, ahol rengeteg szeretetet kaptam, és nagyon magamra találtam. Tanultunk rendezést, így a másik oldalról is bepillantást nyerhettem a szakmába. Izgalmas utazás volt végigkalandozni például az egész drámairodalmon.

RM   Tanítasz is. Ehhez mennyiben járult hozzá a képzés?

FR   Ez érdekesen alakult. Éppen a szakdolgozatomat írtam, amikor felhívott Gór Nagy Mária, hogy taníthatnám a színitanodában a tiniket. Utóbb kiderült, az se tudta, hogy egyetemre járok. Mari nagyon ösztönös nő, a sorsunk időnként, ha pillanatokra is, de összetalálkozik, és akkor mindig továbblendít az utamon.

Most is bedobott a mély vízbe, ahogy tizennyolc éves koromban, hiszen életem első főszerepét is neki köszönhetem. Akkor premierajándékként egy Pierrot bohócot kaptam tőle, amire azt írta: „Mély víz, de nem fogsz megfulladni”. Mikor elkezdtem tanítani, eleinte csak evickéltem; most már egész jól megy az „úszás”. Érzem, hogy szeretnek a gyerekek. Most negyvenen jelentkeztek a csoportomba, és nagy fejtörést jelent, hogy belefér-e két csoport felelősséggel az életembe.

RM   Milyen tanár vagy?

FR   Azt látom, hogy sokféleképpen tudok hatni a gyerekekre. Pusztán, ahogy létezem, ahogy öltözöm, ahogy kommunikálok, amennyire szeretek szeretni vagy szeretve lenni. Látom rajtuk is, hogy mennyit változtak, mennyivel toleránsabbak lettek egymással.

Ne feledjük, ők kamaszok, tizenöt–tizennyolc évesek, ez egy érzékeny korszak. Végig tudtam vinni azt, hogy az év végi bemutatón a közel 30 gyerek fejenként elmondott egy szerelmes verset – József Attilát, Radnótit, kortársakat – úgy, hogy nem én adtam a kezükbe a könyvet.

Mindez annak is köszönhető, hogy a próbák során megtanulják egymás szövegeit. Nemrég meghívtak egy szakmai konferenciára, ahová elvihettem a „gyerekeimet” is, hogy megmutassam, hogyan dolgozunk. Szem nem maradt szárazon, és számomra ez nagyon nagy büszkeség.

RM   Egy másik fontos szerepedbe, az anyaságodba is betekintést nyerhetünk az Anyakanyar weboldal által, amit Gubás Gabival álmodtatok meg.

FR   Mikor a kisfiam megszületett, írtunk egy babaszakácskönyvet Juga Veronikával. Amíg készült, folyton falakba ütköztünk, sok mindenről még a közeli barátok sem meséltek, így például a bennük zajló testi vagy érzelmi változásokról. Sok volt a tabutéma.

Én például szégyelltem magam azért, hogy amikor terhes lettem, és kiírtak a sorozatból, két napig csak sírtam. Később meg azért sírtam, hogy lehetek ilyen szívtelen, hogy emiatt bömbölök. Ehhez még hozzájött, hogy nagyon frusztráltak a szuperformában lévő anyák, az, hogy mennyire távol esik a retusált címlapoktól a valóság. Ez óriási nyomás.

A fojtogató elégedetlenség hosszú távon nagyon veszélyes tud lenni. Amikor a weboldal ötlete felmerült, arra gondoltam, úgy lehet a világot jobbá tenni az apró lépésekkel, hogy elsősorban őszinték vagyunk. Gabival megbeszéltük, hogy nyilván lesz, amiről nem beszélünk, de amiről beszélünk, arról őszintén fogunk szólni.

RM   Nem veszélyes, ha valaki ennyire feltárja a legbensőbb gondolatait?

FR   Most például a nyaralásom alatt írtam egy blogposztot, ami körül nagy médiacirkusz kerekedett. Az írás a megfelelési kényszerről szólt, meg arról, hogy azáltal, hogy a férjed szeret, te is jobban tudod szeretni önmagad. Sokan megosztották, és több magazin is átvette. Érdekes volt megfigyelni, hogy miként torzult el. Valahol úgy tálalták, hogy nőket mustrálok a strandon, máshol úgy, hogy testképzavarral küzdök. Úgy gondolom, hogy aki viszont veszi a fáradságot, és elolvassa az egész bejegyzést, azt valóban érdekli a tartalom.

RM   Ma sok ismert ember inkább rejtegeti a gyerekeit, míg te bátran megmutatod őket.

FR   Igyekszem ebben is az arany középutat járni. Úgy érzem, nincs titkolni- vagy félnivalóm. Egyébként pedig nem gondolom, hogy a bulvármédia szintjén most érdekes volna az életem. Az senkit sem érdekel, hogy két darabot veszek át az Újszínházban, vagy három lemezünkből kettőt Fonogram-díjra jelöltek. De én iszonyatos büszke vagyok erre.

RM   Zenekaroddal, a Tintanyúllal sokszor nemes dolgok mellé álltok.

FR   A jótékonykodással úgy vagyok, hogy beszélni nem szeretek róla, inkább csinálom.

RM   De a zenekarról szívesen beszélsz, gondolom…

FR   Sokáig úgy éreztem, még nem tart ott a produkció, hogy egy másik ember is higgyen benne. Úgy gondoltam, nem várhatom el senkitől, hogy erre szánja az életét, így aztán rászántam én. Eleinte nagyon küzdelmes volt. Felhívtam három műsorszervezőt, aztán bőgtem egyet, mert bizonytalan voltam abban, hogy tényleg megér-e ez ennyit.  Akkoriban ezt úgy fordítottam le magamnak, hogy ha nincs mellettem senki, akkor nincs, aki higgyen bennem. Ezért is élem meg nagy sikernek, hogy sok fellépésünk van, annak ellenére, hogy nincs menedzsment mögöttünk.

RM   Amikor bizonytalan voltál, mi lendített tovább?

FR   Vettem egy nagy levegőt, és úgy fogtam fel, mint egy szerepet. Igazából mindenkinek jó így, hogy én szervezem a dolgokat. A fiúk a zenekarban az ország legjobb zenészei. Remek előadókkal játszanak, és valamiért ott vannak mellettem is. Hihetetlenül inspiráljuk egymást. A színpadon sosem kontrollálom, mi történik, egyszerűen csak rákapcsolódom az emberekre. Sosem fogom elfelejteni azt a nehéz körülmények között kezdődő koncertet, ami után a művelődési ház igazgatónője sírva borult a nyakamba, és azt mondta, jó látni, hogy mennyire szeretjük ezt csinálni.

RM   Fontos számodra a visszacsatolás?

FR   Igen. Nagyon nem tudok szeretetlenül létezni.

RM   Húsz éve alkottok egy párt a férjeddel, a mi generációnkban ritka az ilyen hosszú kapcsolat. Van titok?

FR   Én negyedikes gimnazista voltam, Bence pedig harmadikos, amikor elkezdődött. Nem feltétlenül attól működik jól a házasságunk, hogy ügyesen és tudatosan csináltuk, mert ahol lehetett, elrontottuk, ezért én inkább „a sors rendelte így” verzió felé hajlok. Jól tette, hogy így rendelte. Ha ránézek a gyerekeinkre, csakis így történhetett. Biztos vagyok benne, hogy nincs a világon még egy férfi, aki engem úgy tudna szeretni, mint ő. Időnként, mikor a környezetünkből áradnak a negatív rezgések, nehéz elhinni, hogy nekünk jó. Pedig mi is rengeteget teszünk érte.

RM   Muszáj megjegyeznem, hogy nagyon régen találkoztunk, mégis alig változtál…

FR   Én is öregszem (nevet). Húszévesen kerültem a Barátok köztbe, és sokszor eszembe jut, mennyire érzem most az akkor épp negyven körül járó színésznők problémáit. Ez egy nagyon érzékeny időszak, oda kell figyelnünk magunkra.

RM   De te odafigyelsz, hiszen én is pilatesórán csíptelek el, mikor hívtalak az interjú miatt…

FR   Igen, de előtte két hónapig nem jutottam el oda. Ez a másik, amivel küzdök. Iszonyú sok mindent csinálok, és most annyira túlterheltem magam, hogy az énekórán azon kattogok, kiket kellene még felhívnom, a pilatesórán riportot szervezek, és még folytathatnám...

RM   Pánik témában hívtak meg a Ridikül műsor adásába…

FR   A kisfiam születése után közel egy hónapig küzdöttem egy pánik-szindróma nevű dologgal. Mi úgy emlegettük az apósommal – aki pszichológusként segített kilábalni belőle –, hogy ez nem betegség, hanem egy tünetegyüttes. Azért döntöttem úgy, hogy a nyilvánosság előtt is beszélek róla, mert nagyon sokan küzdenek ezzel a problémával. Szeretném tudatosítani, hogy van megoldás, nem kell tíz-tizenöt évig benne élni.

RM   Sokszor hangsúlyozod a család fontosságát…

FR   Ebben nőttem fel. Minden vasárnap együtt volt a család, az unokatesók is jöttek Szegedről, Debrecenből. Foggal-körömmel kitartunk egymás mellett. Ezt az összetartó erőt nekem kutya kötelességem továbbvinni.

Címkék: család, szeretet, zene, anyaság, pánik, pánikbetegség, barátok közt, anyakanyar, babaszakácskönyv