Nem az a kérdés, hogy mikor, hanem, hogy miért
Én azt gondolom, kedves fiatal barátnőm, hogy az életben talán a legnehezebb feladat megtalálni azt az embert, akivel, ha nem is egy egész életet, de hosszú időt leélhetünk.
Nem írom, hogy boldogságban, mert az ember nem lehet folyamatosan boldog. Szerintem. De lehet alapvetően elégedett az életével, a munkájával, a párjával, családjával. S ha úgy érzi, hogy ezek úgy körülbelül rendben vannak, akkor akár azt is gondolhatja, hogy ő boldog. Amíg ezt a másik embert megtalálja, nagyon sok kapcsolata szakítással végződik.
A kérdés persze mindig az, hogy meddig vállaljuk a nem igazán jó kapcsolatot. Meddig üldögéljünk a langymeleg megszokásban? Mikor mondjuk ki, hogy vége? Mert már nem jó nekünk egymás mellett. Már nem segítjük, nem ösztönözzük, hanem ellenkezőleg, fékezzük, visszahúzzuk egymást.
Már túl gyakran érezzük úgy, hogy a másik megaláz, semmibe vesz, elhanyagol. Már túl sok apróság idegesít benne. Olyan apróságok, amelyeket régen észre sem vettünk.
Egykor nem zavart minket, hogy reggel az utolsó pillanatban kel fel, nincs ideje mosakodni, magára húzza a tegnapi alsóneműjét, fél lábon ugrálva veszi fel a koszos farmerjét, és amikor megcsókol, rossz szagú a lehelete.
Régen nem zavart minket, hogy nem hajtja le maga után a vécéülőkét, hogy éjjelente kijárkál a fridzsiderhez nasizni, nem mossa ki maga után a kádat. Régen még az is tetszett nekünk, hogy kicsit pocakosodik, mert az olyan mackós, de ma már ölni tudnánk az esti filmhez elfogyasztott sörök miatt.
Régen nem zavart, hogy a földre dobálja a cuccait, és lefekvés előtt még rágyújt. De most már ez nagyon zavar. Sokáig azt gondoljuk, hogy majd megváltoztatjuk. Ezért szólunk. Megkérjük, hogy vegyen tiszta zokni, reggelenként mosson fogat, kevesebb sört igyon, hajtsa le maga után a vécé ülőkéjét, és mossa ki a kádat.
Szólunk szépen, kedvesen, aztán ingerülten. És egyre több a veszekedés, és egyre kevesebb a kibékülős szex – veszekedés után.
Érdemes kitartanunk?
Nos, ez nagyon sok mindenen múlik. Mert lehet, hogy nem mossa ki a kádat maga után, de imádja a közös gyerekünket, azért dolgozik, hogy a családnak mindene meglegyen, minden pénzét ránk költi, jókat tudunk, és szoktunk is beszélgetni, jó vele az ágyban, számíthatunk rá, megbízunk benne, rábízhatjuk akár az életünket is. Igaz, kicsit pocakosodik, de egy születésnapra vett kondibérlettel rászoktathatjuk arra, hogy sportoljon, és vehetünk egy üveg vörösbort is a sör helyett.
Szóval, amikor a szakítás vagy maradás mellett döntünk, számba kell venni, hogy nekünk mi a legfontosabb. Mert tökéletes férfi nincs. Amiként nincs tökéletes nő sem. Nincs igazi, csak olyan van, aki a számunkra legfontosabb dolgokban igazi.
Ha ilyen, akkor nem kell vele szakítani, sem most, sem ünnepekkor.
Ha azonban az apró dolgok azért zavarnak, mert a lényeg nem működik jól. Mert valójában már nem szeret, vagy ami még ennél is nagyobb baj, mi nem szeretjük őt, akkor, nos akkor el kell válni. Szépen, csendesen. Ne az egyedül maradástól való félelmünk tartson vissza.
Mert hiszen miért is maradnánk egyedül. Vannak szüleink, testvéreink, barátaink. Biztos, hogy nem kell egyedül ülnünk a fa alatt.
Még nincs hozzászólás