Ne haragudj, de erre nemet kell mondanom!
Azt mondják, jobb egyszer nemet mondani, még ha kellemetlen is, mint azután sokáig viselni az igen következményeit. De miért esik olyan nehezünkre kimondani ezt a rövidke szót?
Annak, aki nem tud nemet mondani, az élete minden területére rátelepszik a stressz. A munkahelyen túlórát ígérünk a főnöknek, a kedvesünk kedvéért rábólintunk, hogy az egyetlen szabadnapot az anyóséknál töltjük, a barátok kölcsönkérik a féltett kocsinkat, a hajléktalan elkunyizza az utolsó vasunkat…
De miért nem mondunk nemet? Mert félünk. Attól félünk, hogy ha nemet mondunk, nem fognak szeretni. Vagy attól, hogy csúnyát gondolnak rólunk. Vagy attól, hogy soha többé nem kérnek tőlünk semmit. Vagy, hogy nem mi kapjuk meg a kinevezést. Vagy egyszerűen csak attól, hogy egy aprócska NEM olyan lavinát indít el, aminek aztán óriási balhé lesz a vége.
Azóta tisztel a főnök
Pedig lehet, hogy épp a nemleges válasszal tudunk tekintélyt kivívni magunknak. A ma már csoportvezetőként dolgozó, 36 éves Tamás évekig rettegett a főnökétől. Elég volt, ha a főnök csúnyán néz, ő már szaladt is, hogy a kedvében járjon. Hogy nemet mondott volna bármire is? Ez elképzelhetetlen volt. Attól tartott, hogy ha a főnök megorrol rá, nemhogy a kilátásba helyezett kinevezése, de a munkahelye is veszélybe kerül.
– A főnök jó pszichológiai érzékkel válogatta ki maga köré a hozzám hasonló, bólogató embereket – mondja Tamás. – Mindannyiunknak ígért valamit a távoli jövőre nézve, cserébe viszont olyan kívánságai voltak, amik rég meghaladták a munkaköri leírásunkat. Hajnaltól estig túlórázhattam, ingyen. Rendszeresen hordatta velem szervizbe a kocsiját, én mentem az öltönyéért a tisztítóba, parfümöt vásároltam a feleségének, amit elfelejtett kifizetni, és sorolhatnám.
Egyszer aztán betelt a pohár. Épp arra akart rávenni, hogy csak két nap csúszással menjek szabadságra, miközben tudta, hogy szervezett utat fizettünk be a nejemmel. Felálltam, a szemébe néztem, és azt mondtam: sajnálom, főnök, de ez most nem fog menni. A meghökkenéstől szóhoz sem jutott, sarkon fordult és otthagyott.
Szabi után ott folytatta, ahol abbahagyta, hogy a hétvégén menjek ki a nyaralójába füvet nyírni, mert ő nem ér rá. Újra nemet mondtam, családi programra hivatkozva. Nem felelt, csak nézett. Gondoltam, már csak idő kérdése, és kirúg. De nem így történt. A rabszolgafeladatokat ezentúl más kollégáimmal végeztette, engem viszont tisztelni kezdett.
Komoly szakmai kérdéseket vitatott meg velem, és magával vitt a fontos értekezletekre. Nem sokkal később megkaptam a kinevezést is, amit ígért, csoportvezető lettem.
Nem, drága mama!
– Anyósom úgy képzelte, hogy nem csak menyet kapott a személyemben, hanem egy komplett takarító- és konyhai személyzetet is – meséli a 32 éves Edit. – Huszonegy voltam, amikor hozzámentem Zolihoz. Vidéki lány vagyok, óvónő. Nagyon meg voltam illetődve, hogy egy gazdag orvoscsaládba kerültem, így aztán szörnyen igyekeztem, hogy megfeleljek. Apósom, egy elismert sebész főorvos tisztelettel, kedvesen bánt velem, a háztartásbeli anyósom azonban folyton ugráltatott.
Csináld ezt, csináld azt, a padló nem lett elég fényes, az ezüst gyertyatartón folt maradt, milyen háziasszony lesz belőled a fiam mellett, ha még ezt sem tudod megcsinálni. Apósom egyszer megelégelte ezt, és félrehívott. Tudod, ugye, mondta, hogy te nem takarítani jöttél ide, hanem hogy a fiam boldog felesége légy? Bólogattam, rémülten. Akkor mondj nemet a feleségemnek, mondta, mert rossz nézni, amit művel veled!
Azt szerettem volna, ha apósom beszél a mamával, de ő azt mondta, nekem kell megtennem. Ő is rettegett tőle? Nem tudom, de pár napra rá, amikor anyósom felszólított, hogy pucoljak náluk ablakot, remegő hangon azt mondtam, hogy tanulnom kell egy továbbképzésre, és nem érek rá. Csapkodott, morgott, de nem mert belém kötni.
Legközelebb megint nemet mondtam. Aztán megint. Időbe telt, de végre leszállt rólam. Nem szeret különösebben, de akkor sem szeretett, amikor a cselédjének nézett. A különös az, hogy én viszont sokkal jobban szeretem magam azóta, mert úgy érzem, erősebb lettem.
De, ugye, nincs harag?
Nem fognak minket kevésbé szeretni, ha nemet mondunk valamire, bár sokat számít, hogyan mondunk nemet. Vannak, akik már a kérés hallatán is dührohamot kapnak, és a ’NEM’ úgy robban ki belőlük, mint egy arculcsapás.
Erre semmi szükség. Mindig át kell gondolni, mi a fontosabb: a másiknak vagy önmagunknak akarunk inkább megfelelni? Egy kedvesen kimondott NEM-mel azt üzenjük, fontos vagyok önmagam számára, és a kérésed most nem összeegyeztethető az időmmel, terveimmel, elképzeléseimmel. De talán majd máskor…
Hogyan is kellene nemet mondani?
Csak lazán, mosolyogva, könnyedén… És a lényeg, hogy utólag se érezzük magunkat kínosan miatta.
- Holnapra átgondolom…: Bármilyen lehengerlően adja elő a másik az ötletét, kérését, nem kell azonnal rávágnunk a választ. Mondhatjuk, hogy időt kérünk… És addig kiötölhetjük, igent mondunk-e vagy nemet, és azt is, mivel indokoljuk meg.
- Nem fog szeretni. És???: Van, hogy csak azért teszünk meg valamit, amihez nem fűlik a fogunk, mert meg akarunk felelni a másik elvárásainak. De nem árt átgondolni, valóban olyan fontos-e nekünk az illető. Nem dől össze a világ, ha elveszítjük egy olyan ember rokonszenvét, aki semmit nem jelent a számunkra.
- Azért nem, mert csak…: Ha meg akarjuk tartani a jó viszonyt, akkor a fenti megfogalmazás nem kielégítő. Ha a NEM mellé csatolunk egy rövidke, elfogadható indoklást, a másik számára lehetővé tesszük, hogy ne kelljen haragot éreznie irántunk. Esetleg javasolhatunk más megoldást vagy egy másik személyt, akit boldoggá tehet a kérésével.
- Csak semmi önvád: Annak aztán semmi értelme, ha a végre kinyögött NEM után rosszul érezzük magunkat. Ha már egyszer meghoztunk egy döntést, tiszteljük magunkat érte, és ne rágjuk magunkat hetekig azon, hogy most mi lesz, és mi lett volna, ha mégis…
Még nincs hozzászólás