Nagymamám méltósága
Az én nagymamám a legerősebb nő a világon. Felnevelt két fiút, megtalálta élete szerelmét, és orvos lett belőle. Amikor meghalt a nagypapám, mama továbbra is erős maradt, mind a hét unokája számíthatott rá, és bármikor meglátogattam, mindig a kedvenc sütimmel várt.
De mama már 86 éves, és valami megváltozott. Apróságokkal kezdődött, például amikor nem emlékezett arra, hogy miről beszéltünk pár perce. Amikor pedig utoljára láttam, nem tudta megmondani, kinek is vagyok a gyereke.
Azelőtt sohasem gondoltam az öregedésre. De az utóbbi napokban a hatalmába kerített a félelem. Félelem a kiszolgáltatottságtól, attól, hogy elveszítem önmagam.
A nagymamám mindig is híres volt a gyakorlatiasságáról. Gyermekkoromban szinte minden nyarat a balatoni nyaralóban töltöttem mamával, papával és az unokabátyáimmal. Szétszórt, figyelmetlen és kissé ügyetlen gyerek voltam. Mama pedig mindent megtett azért, hogy pontosságot neveljen belém.
Elmagyarázta, miért olyan fontos, hogy mindennek meglegyen a helye. Az üvegeket sosem dobta ki, hiszen bármikor szükség lehet még rájuk, a befőttesgumikat egy külön kis dobozban gyűjtötte, amikor pedig sütit sütöttünk, minden hozzávalót kimértünk dekára, hiszen a tökéletes sütemény titka a pontosság.
Mama és papa szerelme mesébe illő volt. Ezt ma már szinte lehetetlen elképzelni is, de a nagymamám huszonöt évesen még szűz volt, úgy állt az oltár elé. A nagyapám azelőtt igazi nőcsábász volt, de amikor meglátta mamát a fehér orvosi köpenyben a kékestetői tüdőszanatóriumban, ahova beutalták tüdőgyulladással, azonnal beleszeretett. Elvarázsolta őt mama tisztasága, és csodálta a kitartásáért, hogy orvos lett belőle. Papa és mama több mint negyven évig éltek boldog házasságban.
– Őrizd meg a méltóságod! – ezt mondta papa a halála előtt mamának.
Amikor ezt először mesélte el nekem, még nem értettem, mit jelenthet. Ez papa temetése napján történt, tizenegy éves voltam. Mama nem sírt, egyenes háttal végigállta a szertartást, bár fájt a dereka. Én végigzokogtam az egészet. Túlságosan sokkoló volt látni a fekete koporsót, melyet a föld sötétjébe lassan leeresztenek.
Mama mostanában elfelejt dolgokat, és zavarosan emlékszik a múltra. Nemrég combnyaktöréssel került a kórházba. Amikor apámmal meglátogattuk, hirtelen nem tudta, kinek vagyok a gyereke. De mégis, volt benne valami rettenthetetlen erő.
Abban, ahogyan a nővéreket utasítgatta, ahogyan elmondta, pontosan melyik pizsamát kell neki előkészítenünk, és hogy a gyümölcsöt ne az asztal jobb, hanem a bal sarkára tegyük. Rájöttem, hogy mamát sem a demencia, sem a gyász, sem a betegség nem tudta megfosztani a leglényesebbtől. A méltóságától.
A látogatás vége felé már pontosan tudta, ki vagyok, és intézett is felém pár okító szót. Megöleltem és megcsókoltam, de közben a könnyeimmel küszködtem. Elém tárult mind az a csoda, amivé az életében vált, összetartott egy családot, karriert épített, közben elveszítette a szerelmét, egyedül maradt, és soha egyetlen pillanatra sem gyengült el.
Még nincs hozzászólás