Mit rontanak el a nők egy kapcsolatban?
Jól írod, fiatal barátnőm, egy pasit könnyen elveszíthet az ember, ha örökösen kritizálja, folyton csak macerálja meg sietteti.
Igazad van abban is, hogy az ember nem tulajdon. Bár, ahogyan Popper Péter, a híres pszichológus írta, a birtoklás, a kizárólagosságra törekvés ősi ösztön.
Mégis ellen kell állni a kísértésnek, hogy csak az enyém legyen, másra ne is nézzen. Hiszen nem várhatjuk el egy másik embertől, hogy soha ne legyen öröme, programja mással, jóízű beszélgetése, csak velünk. Ráadásul egy életen át.
Az együttlétet éppúgy túl lehet adagolni, mint a gyógyszert: akkor már mérgez. Egy kapcsolat börtönné is válhat, telítődhet hazugsággal, lázadó fantáziákkal. Egy kapcsolatban nemcsak társak vagyunk, hanem egy férfi és egy nő; saját életünk sokféle vetületével.
Mindez igaz. Csakhogy más dolog tudni, és más megvalósítani. Amikor az ember szerelmes, mindennek nevezhető, csak józannak nem. A szerelem valóban elveszi az eszünket.
Te, aki többször is leírtad ennek az újságnak a hasábjain, hogy mennyire nehéz szeretni azt, aki nem hagyja, mennyire nehéz szakítani, ha az ember még mindig szeret, vajon betartottad-e ezeket a bölcsességeket?
Ugye, nem…
S megkérdezted-e valaha magadtól, hogy miért nem? Miért voltál követelőző, miért szemrehányó, mondjuk, elmaradt telefonok, randevúk miatt.
Nos, hát én azt hiszem, tudom. Nem azért tudom, mert okosabb vagyok, mint te, csak azért, mert tapasztaltabb. Sok-sok szerelemmel a hátam mögött, rájöttem.
Az első szerelem a legbirtoklóbb érzelem. Amikor életünkben először vagyunk szerelmesek, úgy érezzük, hogy egyetlen percet sem bírunk ki a másik nélkül. Mindig csak azt akarjuk hallani, hogy szeret, hogy csak minket szeret, most és mindörökké.
És csak arra bírunk gondolni, hogy szeretjük, és ez a szerelem nem múlik majd el sosem. Az életben semmi sem fontos, csak ő. A legelső szerelem olyan, mint maga az ifjúság, szenvedélyes, habzsoló, akaratos, hullámzó, egyszerre biztos és bizonytalan.
De elmúlik, akkor is, ha betartjuk az általad szentháromságnak nevezett szabályokat.
Persze idővel jön a második örök szerelem. Már nem akarunk belehalni, hanem élvezni akarjuk, minden cseppjét, minden percét. S nagyon nem akarjuk elveszíteni a másikat. Ezért tanulván az első örök szerelem hibáiból, elkezdünk alkalmazkodni, bizonyos dolgokban megalkuszunk, és ez nem tesz jót a kapcsolatnak.
Mert idővel úgy érezhetjük, hogy mindig csak mi engedünk, a mi igényeink szorulnak háttérbe. Elkezdjük látni a másik hibáit, gyengeségeit, vagyis kezd elmúlni a második örök szerelem. De nem olyan nagy baj, hiszen fiatalok vagyunk.
Persze szakítani nehéz. A szakítás fáj. De szakítani kell, mert nem ezzel a második (ikszedik) örök szerelemmel képzeljük el az életünket.
Hanem az igazival. Mert, bár tudom, hogy nehéz elhinni, de egyszer csak megérkezik az igazi. És egyszer csak biztosan tudjuk, hogy vele akarunk élni. Tőle akarunk gyereket, őt akarjuk megtartani.
És ezért hajlandóak vagyunk megtenni mindent. Nem kritizáljuk, mert nincs miért, nem szekáljuk, nem siettetjük. Mert szeretjük. Igazán, tényleg, nagyon.
Még nincs hozzászólás