Mit fogadunk meg az új évre?
„Én, P. Zsolt, a mai naptól büszkén viselem a kisdobos nevet. Csapatom zászlaja és társaim előtt fogadom, az úttörőélet törvényét megtartom, sok örömet szerzek pajtásaimnak, családomnak, nevelőimnek, magyar hazámnak.”
A bajok alighanem itt kezdődtek. Kilencszázhetven-valahányban, azon a verőfényes napon, amikor nyakamon a kisdobosok világoskék kendőjével, pajtásaimmal együtt elmormogtam a fenti fogadalmat.
Az úttörőélet törvénye szememben a szocializmus törvénye volt, a szocializmus pedig valami homályos rossz, amit apu émelyegve szidott otthon.
Különösen egy párttitkárt, aki megint kihúzta a kitüntetettek listájáról, miután a május elsejei felvonuláson nem volt hajlandó a sarlós-kalapácsos, vörös csillagos zászlót vinni, mindjárt az elején a vízelvezető árokba hajította.
Zavar támadt a fejemben. Apunak hittem, ezért legfeljebb látszólag akartam megtartani az úttörőélet törvényét, és mindvégig kissé tudathasadásos állapotban, kelletlenül szerezgettem örömet magyar hazámnak. Így lett a „fogadalom” szó a képmutatás szinonimája akkori, gyermeki elmémben.
És egy kicsit még ma is az.
De ma már élvezettel hallgatom mások újévi fogadalmait. Most még csillog a szemük, fogadkoznak, és nem gondolnak arra, hogy az alkoholmámor után mindig eljön a kijózanodás pillanata. A másnapok.
Derűsen figyelem három-négy napig is tartó hősiességüket, vagy már január 1-jén bekövetkező bukásukat. Nézem, hogyan adnak kis haladékokat maguknak, az ifjú Szent Ágostont juttatva eszembe, amint e szavakat intézi az Úrhoz: „adj tisztaságot és megtartóztatást nekem, de ne most rögtön…”
Azért nem pusztán kaján élvezet ez: ismerőseim gyengesége saját régi gyengeségeimre, kudarcaimra is emlékeztet.
S legfőképpen azért nem követem a példájukat, azért nem teszek mások előtt ünnepélyes fogadalmakat szilveszter éjjelén, mert ma már tudom: még mindig könnyebb elfogadni azt, ha a szerelmünk, a barátnőnk, a feleségünk szemében bizonyultunk gyengének, mint saját magunknak könyörtelenül nem elnézni mindezt.
Az újévi fogadalmak végül is arról szólnak, hogy mennyire képes megváltozni az ember. És azt hiszem, nincs még egy olyan „csatatér” az emberiség történetében, ahol annyian, annyiszor elestek volna, mint ezen az aknamezőn.
Ezért aztán fogadalmak helyett én jobb szeretem a néma, ki nem mondott elhatározásokat: ha valamit erősen a fejembe veszek, akkor nem beszélek róla senkinek, még annak sem, akinek esetleg a kedvére akarok tenni – helyette inkább csinálom. És ha sikerült, akkor már valóban örömteli lesz beszélni is róla.
A gyengék fogadkoznak, az erősek meg csinálják. Amióta kisdobosnyakkendőm foszlányokra szakadt, erre jutottam magamban.
Ezzel a gondolattal kívánok derűs új évet minden gyenge, minden esendő és minden erős olvasónak!
Még nincs hozzászólás