Misztérium a föld alatt
Nekem bejön a közösségi közlekedés, mert ott mindig történik valami - és ez most is így lett. A volánnál a kőbányaiak kedvenc buszsofőrje, Öreg Kakas, aki a végletekig udvarias, és útközben diszkrét, egyáltalán nem tolakodó show-műsorral szórakoztatja az utazó nagyérdeműt.
Mindenki kedélyesen cseveg, én meg kifülelem, hogy más is tart a 145 éves kőbányai víztározó felé, csak azt nem értem, hogy miért van úton reggel 7 óra óta. Kiderül, hogy Anikó és a kislánya, Kori Miskolcról jött medencenézőbe. És ha ez még mind nem lenne elég, jöjjön a hab a tortán, miszerint Anikó környezetvédelmi szakértőként a miskolci vízműveknél dolgozik!
Az ő karsztvizük a Bükkből érkezik, és néhány éve beszálltak egy Guinness-rekordkísérletbe is, hogy Miskolc legyen az első város, ahol egyszerre, egy időben, egy helyen jön össze a legtöbb csapvizet ivó ember. Ez az a pont, amikor megérkezünk az ősfák alatt megbúvó bejárathoz.
A víz hűlt helye
Egy kanyargós lépcső tetején állok, alattam 8 méter mélységbe terpeszkedik lefelé a kőbányai víztározó medencéje. A látvány lenyűgöző, mintha csak egy föld alá süllyesztett háromhajós templom kupolájából néznék lefelé, végül is ez itt most 11 000 köbméter víz helye. Közben önző módon arra gondolok, milyen jó lenne, ha most egyedül lehetnék itt. Mert akkor fel és alá rohangálhatnék benne, és naná, hogy az akusztikáját is kipróbálnám, még ha hiányzik is belőlem a faktor.
A medence története egyébként az 1866-os kolerajárvánnyal kezdődött, ami után a közgyűlés végre eldöntötte – 16 évnyi vita után! – hogy a városnak tiszta ivóvíz és vízmű kell. Az akkoriban világszerte ismert angol mérnököt, William Lindley-t kínálták meg a feladattal, és olasz mesteremberek 2 év alatt meg is építették a kétemeletnyi víztárolót.
Jó, hát azért nekünk is volt benne részünk, végül is itt minden egyes tégla a Tatai Uradalmi Téglagyárból érkezett, amihez természetesen köze van az Esterházy családnak. Nem kis malíciával jegyezném meg, hogy 145 éve itt minden tökéletesen működik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mellettünk van még egy ilyen Lindley-féle medence, szóval ők ketten Magyarország legöregebb víztározói.
Éppen a márvány víztöltőkön ámulok – ezeken áramlik be a víz feltöltéskor –, amikor ráakadok Hoffmann Györgyre, a Fővárosi Vízművek pesti üzemmérnökségének vezetőjére, és nem hagyhatom ki a poént, hogy bemutassam neki a kíváncsi miskolci vízművest, Anikót, hadd beszélgessenek. Közben kiderül, hogy a medencét évenként egyszer kimossák, és a Vízművek ezt jó érzékkel összehozta az örökségvédelmi napokkal, így tehát egy évben egyszer mi, földi halandók is leereszkedhetünk ide.
„Néhány napja itt még 8 méter magasan állt a víz – meséli a mérnök úr –, és hamarosan megint így lesz, mert minden víztározó medencének az a halála, ha üres, a falak nem maradhatnak nedvesség nélkül.”
Iható, szűrt Duna-víz
Felveszem a nyomozó attitűdömet, hogy akkor most tulajdonképpen mi milyen vizet is iszunk otthon?
„Hát kútvizet! A legtöbb kút a Szentendrei-szigeten van, aztán jön a Csepel-sziget, és van néhány kútja a Margitszigetnek is. A Duna irányából kapják azt a parti szűrt vizet, ami a benne lévő biológia segítségével tökéletesen iható lesz, mire odaér a kúthoz."
Szóval, ha itt a kőbányai víztározóban merítenék egy pohárral, akkor azt akár meg is ihatnám? Hoffmann György megnyugtat, hogy egészen nyugodtan ihatnék belőle, bár amikor tele van a medence, nem biztos, hogy átjutnék az ajtón, ráadásul én magam lennék a szennyező elem. Hm, pedig érdekes perspektíva lenne mindezt a víz alatt látni, elúszva az oszlopok között. Egy biztos, a kőbányai víztározó medence szárazon is bakancslistás vizuális élmény, szóval érdemes előre beírni a 2017-es naptárunkba.
Még nincs hozzászólás