'Mindig a harmóniát keresem'
Balla Esztert a Moszkva térből és a Kontrollból ismerte és szerette meg a szélesebb közönség. Prózai és musicalszerepek sora áll már a háta mögött, mindig bátran kísérletezett. Ma is törékeny és kislányos, de szeretne több, a korának megfelelő karaktert játszani. Harmadik gyermeke születése után, idén januárban tért vissza a színpadra. Beszélgettünk a kezdetekről, a családról, a nagy álmokról, és az ezekhez szükséges bátorságról is.
RIDIKÜL MAGAZIN Hogy érint, hogy a veled készült interjúk zömében alig kérdeznek a szerepeidről, sokkal inkább a gyerekeid vannak fókuszban?
BALLA ESZTER Lehet, hogy én is sokat beszélek róluk, mert szívesen veszem, ha erre terelődik a szó. És az életemben tényleg minden megváltozott Emma születésekor. Tény az is, hogy ha ő nem lenne Down-szindrómás, akkor nem teszem fel ilyen mértékben az életem a családra, hanem sokkal jobban tolom a karrieremet.
Mert a színészi lét arról is szól, hogy ott vagy, jelen vagy, míg nálunk első helyre került, hogy biztosítsuk Emmának a testvéreket, és ezzel magunknak a lelki nyugalmat, hogy ha mi nem leszünk már, nem marad egyedül. Emma születése után visszamentem ugyan dolgozni, de az életem és az agyam nagy része nem tudott színésznő üzemmódban működni.
Emma eddig óvodába járt, egészséges gyerekek közé, így nekem kellett biztosítanom a pluszfoglalkozásokat. Az első három évben ráadásul mindent én magam csináltam, mert a korai fejlesztés lényege, hogy a szülő foglalkozzon a gyerekkel. Tornásztattam mindennap, vittem úszni, és ez sok energiát és figyelmet igényelt, mellette nem jutott időm premierekre és castingokra járni, társaságban forogni.
RM De így is megtaláltak a szerepek.
BE Ráadásul jó szerepek, mint például most Agatha Christie Váratlan vendége, Szente Vajk rendezésében. Ennek azért is örülök különösen, mert az összes darabban, amit otthagytam, és amiket most vissza fogok venni, húsz és huszonöt év közötti karaktereket kell játszanom.
Harmincöt éves vagyok. Amikor színpadra állok majd márciusban az Én, József Attilában a húszéves Vágó Mártaként, már érzem a távolságot. Hízeleg persze a hiúságomnak, hogy még mindig ilyen szerepeim vannak, szerencsés ehhez a kislányos alkatom is, de szeretném, ha a szerepeim igazodnának végre a tényleges koromhoz, és ahhoz, ahol most tartok lelkileg is.
Nincs bajom a korommal, tényleg nagyon vágyom ezekre a lehetőségekre. De ha nem jönnek, akkor sem esem kétségbe, vannak B-terveim. Fontos, hogy legyen munkám, hogy én is pénzt keressek, pedig a családban nem ez lenne úgymond a dolgom.
RM Már ha elfogadod a hagyományos felállást…
BE Én el. Nálunk nincs egyenlőség, de nem is vágytam erre soha. Az életszerű számomra az, ha a férfi irányít, de ez nem jelenti azt, hogy csak és kizárólag az történik, amit ő akar. Ám a legtöbb döntést a férjemre hagyom, jó helyen vannak az ő kezében. Már rég nem lennénk házasok, ha nem így lenne. És a másik oldalon – úgymond cserébe – visszakapok a férjemtől mindent, sokszor megerősít a női mivoltomban, és ettől egyensúlyba kerül a kapcsolatunk.
RM Fontos neked a nyugalom, a kiegyensúlyozottság?
BE Mindig a harmóniát keresem, és alapvetően konfliktuskerülő vagyok, nehezen konfrontálódom, a szakmában is. Igyekszem mindenkivel jóban lenni, bár az álságosság sokszor zavar. Az anyósom sokat mesél a régi időkről. Annyival nyersebb volt akkoriban ez a hivatás, de sokkal őszintébb is.
Most mindenki nagyon diplomatikus, vigyázunk a szavainkra, míg nem is olyan régen a színészek, rendezők nagyon élesen beszóltak egymásnak, és ebből nem lett nagyobb gond. Cinikusak, szarkasztikusak voltak, de nyitottak, és mindenki haver volt.
RM Az apósod, Garas Dezső adott neked tanácsokat?
BE Csak a legvégén, és ebben én vagyok a hibás. Máig sajnálom, hogy olyan későn jöttem rá: tőle kérdezni kell. Meglehetősen zárkózott ember volt, otthon is, és én mindig azt gondoltam, nem akar a szakmáról beszélni családi körben. Igazán távolságtartó volt, nyolc évig magázódtunk.
Már nem is tudom, hány éve voltunk együtt Danival, amikor egyszer egy családi összejövetel után megkérdeztem, hogy „az apukád egyáltalán kedvel engem?" „Te hülye vagy – felelte –, nagyon szeret!" Amikor összeházasodtunk nyolc év után, 2008-ban, akkor kezdett megnyílni. És Emmáért rajongott. Bejött a kórházba aznap, amikor született, ránk nézett, és annyit mondott: „Kösz".
Rá kellett döbbenjek, hogy a nagy öregek maguktól ugyan nem nyílnak meg, de elég egy kérdés, és dől belőlük a szó. Ők úgy tudták a szakmát, ahogy ma kevesen. Dezső is megnézett engem rendszeresen a szerepekben, de mindig szűkszavúan reagált, ám egyszer hosszan arról beszélt, hogyan kell indítani egy szerepet.
Azóta próbálom jól megérteni és használni, amit mondott. Hogy mindig egy nullponton kell bemenni, és onnan beleengedni magam a karakterbe, hogy a játékom ne csupán illusztráció legyen. Fontos tanács volt, hogy ne akarjak lenni rögtön valamilyen, ne királynőként vagy dívaként lépjek be, hanem hagyjam, hogy a mondatok és mozdulatok felépítsenek.
RM Sokan mondják, hogy a főiskola atomjaidra szed, és utána magadnak kell összeraknod újra az egészet.
BE Dezső hangsúlyozta, hogy ő mindent a főiskolán tanult meg. Nos, én a főiskolát egy mesének éltem meg, és a diploma után egyre kaptam a pofonokat, mert semmi sem úgy működött, ahogy abban a mesében elképzeltem. Ő csodálatos mesterektől ott megtanulta a szakmát, amit mi is megtanultunk, csak épp a színészi lét életszerűségére nem készítettek fel. Arra, hogyan vállalj szerepet, miképp tárgyalj egy igazgatóval. Azt sem tanultuk meg, hogyan kell sminkelni.
Amikor másodévesen elkerültem Kaposvárra, mert beajánlottak egy operettszerepre – később oda is szerződtem –, három-négy évig nem állt velem szóba több színész, és én nem tudtam, mi a bajuk velem. Aztán utólag rájöttem, hogy nem mutatkoztam be az érkezésemkor sorban az egész társulatnak, csak azoknak, akikkel együtt játszottam. Sok mindent megtanulsz a saját károdon, de ezek felesleges, elkedvetlenítő körök.
RM Számodra a mese már a főiskola előtt elkezdődött, hiszen annak idején tizenhét évesen, korkedvezménnyel vettek fel az operett–musical szakra, ami csak négy év múlva indult volna újra.
BE A harmadik-negyedik gimnáziumot elvégeztem magántanulóként, és megpróbáltam. Lutri volt, de sikerült. Egy kislány voltam Kaposvárról, nem voltam érett még a pályára. Eleve nem én találtam ki az egészet, a drámatanárom mondta, hogy tehetséges vagyok, ő vitt fellépésekre is.
Akkor is csak sodródtam – azóta is –, és nagy szerencsém volt, hogy mindig jó helyre. Kollégista lettem, így esténként összejött a társaság, így ismerkedtem meg a rendező szakosokkal is, és jött az életembe a prózai színjátszás. Már másodévesen a Kamrában játszhattam, Schilling Árpád Baáljában, majd jöttek a forgatások, a Moszkva tér, a Kontroll, számos filmes és színházi szerep.
Közben a kaposvári színház utolsó éveit sikerült elkapnom, amik még a régi szellemiség jegyében teltek, és ott is rengeteget tanultam. Nos, nekem nem a főiskola után, hanem akkor kellett összeraknom magam, miután eljöttem Kaposvárról. Hosszú ideig nem kaptam szerepet, és ez sok mindenre megtanított. A magam lábára kellett állnom.
RM A zene mióta az életed része?
BE Gyerekkorom óta. A szüleim énektanárok, egyértelmű volt a zeneiskola, az ének-zene tagozatos általános iskola, tíz évig fuvoláztam is. Később csodálatos énekmesterem lett Bagó Gizella személyében. Mostanában keveset tudtam menni, ez nagyon hiányzik, és hiányzik úgy általában az éneklés, ami túlmutatna a musicalszerepeken.
De hogyan legyen zenekarom? Szoros az életem, sajnos senkivel nem sodródom csak úgy össze. Pedig szívesen koncerteznék. Sok zenei stílus áll közel hozzám, de sajnos nem az vagyok, aki megvalósítja az ötleteit. Sosem mertem bátor lenni. Mintha burokban élnék. Nem igazán lépek ki a komfortzónámból, de mindig irigyeltem azokat, akikkel csak úgy megtörténnek a dolgok.
Vidéki pedagóguscsaládból jövök, sosem tudtam levetni ezt a „bocs, hogy élek" mentalitást. Kedves, szorgalmas szüleim vannak, szeretem és tisztelem őket, de tény, hogy sosem vágtunk bele például egy spontán utazásba, sőt, sose mentünk sehová. A férjem próbál olykor megmozdítani.
Egyszer, a klasszikus hét év után szakítottunk, majd mikor három hónap múlva kibékültünk, jött az ötlete: utazzunk. Akkor egy Land Rovere volt, beültünk, és napról napra találtuk ki, merre menjünk. Az albán hegyekben el is tévedtünk, szürreális helyen találtuk magunkat, csodálatos volt. De magamtól sosem tudtam bátor lépéseket tenni.
RM Az egyik kedvenc filmed a Big Fish, Tim Burton remekműve, aminek a lényege, hogy a főhős az élete szimpla momentumaiból felépít maga köré egy nagyobb, szebb, tágasabb világot, ahol minden sokkal érdekesebbnek tűnik.
BE Igenis ki lehet alakítani egy olyan világot magunk körül, ami nem hazugság, de kicsit szebb a meztelen tényeknél. Ezt a képességet Emma születése hozta. Nehéz egy alapvetően nem normális élethelyzetben úgy élni, hogy az mégis normális legyen.
Egy Down-szindrómás gyerek nevelése nem olyan, hogy elfogadod, és onnantól ez van, hanem ezzel minden nap szembesülni kell. Amikor leülünk enni, amikor nem értem, mit mond. Megtanultuk a férjemmel, hogy nem szabad szőnyeg alá söpörni a problémákat, hiszen ha ezt tennénk, abba belekeserednénk, ami kiülne az arcomra.
Rajtam szerintem az látszik, hogy jól vagyok. A mindennapi küzdelem ellenére. Emma átrendezte az életünket, és mi tanulunk folyamatosan ezzel együtt élni. És ezt a képességemet a szakmába is átvittem. Mindig megpróbálom megtalálni – és ez sikerül is –, ami miatt élvezem a munkát, sosem megyek be unottan, fásultan, minden szerepembe nagy kedvvel bele tudom tenni magamat.
Még nincs hozzászólás