Minden más lett
Wild Judit korábban újságíróként dolgozott, és sikeres élete volt. De egyszer úgy döntött, inkább az álmait követi, és belevágott abba, amibe addig nem mert. Pedig a szíve mélyén mindig is erre vágyott: három évvel ezelőtt ékszertervező lett, és kiépítette a saját márkáját. És megjárta az El Caminót...
Sokan járták meg az El Caminót. Mindenki más és más miatt vágott neki a híres zarándokútnak – egyesek választ kerestek a kérdéseikre a menetelés során, talán még többen számoltak be kisebb-nagyobb csodákról, de voltak olyanok is, akik a lelki békéjük megtalálásért indultak el. Egy azonban biztos: szinte mindenkinek megváltozott az út után az élete. Wild Judit is nekivágott:
– Miért döntöttél úgy, hogy megjárod az El Caminót?
– Sajnos nem sikerült az egész távot teljesítenem, ugyanis a 800 kilométerből csak 200-at tettem meg a rendelkezésemre álló két hét alatt. Viszont már azért is hálás voltam, hogy ezt a 14 napot az útra tudtam szánni, ugyanis van egy műhelyem, amit azért nem egyszerű ennyi időre otthagyni. Három évvel ezelőtt egy barátnőm mesélte, hogy elment, és megjárta az El Caminót – én pedig iszonyatosan irigyeltem emiatt. Egy beszélgetés alkalmával az egyik ismerősöm panaszkodott, hogy nincs célja, nem tudja, mit kezdjen magával, és már öt hónapja nem talál munkát, a félretett pénze meg, persze fogy. Én erre mondtam neki, hogy ilyenkor valami radikálisat kell csinálni, az összes pénzedet fel kell tenni egy lapra: utazz el a maradékból. Részleteztem, hogy milyen jót tenne neki az El Camino, mert épp az ilyen esetekben szoktak nekivágni ennek az útnak, és addig győzködtem, amíg felmerült bennem a kérdés: miért mást győzködök, amikor igazából én akarok elmenni? Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy igen, elindulok, és megcsinálom.
– Nekivágnál újra az útnak, hogy az egész távot teljesítsd?
– Ez egyelőre a jövő zenéje. Nagyon jó és hatalmas élmény volt, továbbá bebizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok 200 kilométert legyalogolni úgy, hogy a kis „házam” a hátamon van, mint egy csigának.
– Milyen fajta felkészülést igényel az El Camino testileg és lelkileg?
– Fizikailag mindenképpen attól függ, hogy ki milyen kondiban van, illetve milyen az állóképessége. Megterhelő a szervezet számára a napi 25-30 kilométernyi gyaloglás. Ráadásul itt nem az a helyzet, mint egy kisebb túránál, hogy két napig gyalogolsz, majd utána ugyanennyit alszol – itt hetekig tartó zarándoklásról van szó. Utólag kénytelen vagyok belátni, hogy nem készültem fel kellőképpen – a saját hibámból tanulva azt tudom tanácsolni azoknak, akik az El Caminón gondolkodnak, hogy fokozatosan, egy-két hónap alatt szoktassák hozzá a szervezetüket a napi 20-30 kilométeres gyalogtúrákhoz. Lelkileg pedig egyszerűen nem lehet erre felkészülni, annyira személyes az egész, hiszen mindenki másért indul útnak. Vannak, akik választ várnak a kérdéseikre, mások kalandvágyból vágnak neki. A barátnőmtől, aki előttem már megtette ezt az utat, azt a hasznos tanácsot kaptam induláskor, hogy találjam ki még az út előtt, milyen kérdésekre várok választ, illetve mi a célom, miért megyek. Én mindenre választ kaptam valamilyen formában az út során, éppen ezért egyelőre nem érzem szükségét, hogy az elkövetkező egy-két évben újra nekivágjak.
– Mi a legnagyobb élményed az úttal kapcsolatban, és milyen tapasztalatokkal lettél gazdagabb?
– Rendkívül sok tanulsága volt. Mivel nem voltam hozzászokva ekkora távolságok megtételéhez, a harmadik napon kikészült a térdem, emiatt pedig nagyon lelassultam – engem lepett meg a legjobban, mennyi segítőkész emberrel találkoztam ez idő alatt. Volt, aki megmasszírozott, de olyan is, aki kenőcsöt adott. Rengeteg segítséget és odafigyelést kaptam, ami számomra rendkívül furcsa volt, hiszen egy nagyvárosi ember nincs ahhoz hozzászokva, hogy idegenek mennek oda, és önzetlenül segítenek neki. Továbbá nem vagy egyedül az út során: valahogy a Camino mindig segíti az utadat. Mielőtt elindultam, a barátnőm a lelkemre kötötte, hogy ha bajban vagyok, és felajánlja valaki a segítségét, minden álszerénység nélkül fogadjam el.
Erre a legjobb példa volt az az eset, amikor az utam során elértem a mélypontot, ugyanis iszonyatosan fájt a lábam, és aznap egy hegyre fel kellett másznom, majd onnan le is kellett jönnöm – rettentő lassan haladtam, és sürgetett is az idő, hiszen nem szerettem volna a hegyen éjszakázni. Akkor hirtelen megjelent egy idősebb férfi, aki felajánlotta a segítségét. Amikor már reflexből utasítottam volna el udvariasan, eszembe jutott az ígéretem, és neki köszönhetően időben és épségben lejutottam a hegyről. A sors keze, hogy az első egy hétben nekem volt szükségem nagyon sok támogatásra, az út hátralevő részében pedig olyan emberekkel találkoztam, akiket én tudtam erősíteni.
– Megkaptad az úttól azt, amit vártál?
– Igen! Az út második felében megismerkedtem egy kifejezetten vagány és rendkívül bölcs, hatvan év körüli ír hölggyel. Sokat beszélgettünk, és természetesen szóba került a család is. Elmondta, hogy tízen voltak testvérek, és olyan szeretetteljes tisztelettel beszélt az édesanyjáról, hogy teljesen meghatódtam. Mindenkinek van, vagy volt konfliktusa az anyukájával, kinek nagyobb, kinek kisebb, és természetesen köztem és az én édesanyám között sem volt mindig felhőtlen a viszony – a beszélgetést követően egyszerűen arra vágytam, hogy egy nap én is így beszéljek az anyukámról. Részben ezért is vágtam neki ennek az útnak, hogy a régi sérelmeket elengedjem. Miután véget ért a beszélgetés, és az ismerőseim továbbindultak, megnéztem, hány óra van. Ekkor láttam meg telefonomon a dátumot: szeptember 16., édesanyám születésnapja. Akkor eszméltem fel rá, hogy igen, ez a Camino...
– Sokan, akik megjárták ezt az utat, csodákról számolnak be. Veled történt olyan az út során, ami csodaszámba megy, vagy amit csodaként éltél meg?
– Ezek az egybeesések, amelyeket az előbb is említettem, számomra olyan jelek, amelyek mutatnak valahova – viszont nem merem őket csodaként definiálni. Nagyon fontosnak tartom, hogy aki nekivág ennek a túrának, feltétlenül legyen nyitott, különben nem leli meg ezeket az apró jeleket. Azért ez persze nehéz feladat, hiszen nem egyszerű teljesen előítélet-mentesnek lenni, és nem ítélkezni.
– Megváltoztatta az út az életedet?
– Teljes mértékben! Amikor hazajöttem, két méterrel a föld felett jártam. Mérhetetlen nyugalom szállt ott meg, ezért is rendkívül nehéz volt visszajönnöm. Azóta folyamatosan változóban van az életem, mind a munkámat, mind a magánéletemet illetően. Például elkezdtem tangózni, ami a Camino után, bátran kijelenthetem, a tavalyi évem második legjobb döntése volt. Továbbá vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem változtatni a vállalkozásomon, hogy hatékonyabban működjön.
– Mit tanácsolsz azoknak az olvasóknak, akik gondolkodnak azon, hogy nekivágjanak az El Caminónak, és milyen útravalóval látnád el őket?
– Füldugót mindenképp vigyenek magukkal, illetve a zarándokoknak gyakran meggyűlik a bajuk a szállásokon található ágyi poloskákkal. Nem javasolt előre megvásárolni a rovarok elleni spray-ket, inkább tanácsos őket az út folyamán beszerezni. Továbbá a gumis lepedők is rendkívül praktikusak. Az útra egy jó sportcipő bőven elég, nem kell erre a célra külön túrabakancsot vásárolni, mert elég hamar feltöri az ember lábát. Valamint nagyon fontos, hogy csak a testsúlyunk tíz százalékát cipeljük a hátunkon az út során – ugyanis ezzel jelentősen megkönnyítjük a magunk számára az utat. Végezetül pedig: legyünk az utunk során nyitottak a jelekre.
Még nincs hozzászólás