Minden hétvégén más színpadon
Arnold boldog. A fiút a klubban, ahol dolgozik, mindenki szereti. Azért, mert jó edzéseket tart, mert kedves, mindenkire odafigyel és őszinte. Azért, mert imádja azt, amit csinál, és ez átjön. Arnold Wang olyan pasi, aki tetszik nekünk.
Arnold édesapja a kilencvenes években érkezett Magyarországra. Kínából. Azért, hogy szerencsét próbáljon. És hát elege volt az ottani rendszerből. 23 éves fia nem tudja, hogy milyen is az a kommunista Kína, amelyből elmenekült. Ne is tudja meg soha!
Apukám és édesanyám a munka révén ismerkedtek meg. Az esküvőjük után évekig egy ruhaüzletet vezettek.együtt. Anyukám most két húgommal elköltözött Somogy megyébe, mert az egyik lánytestvérem Pécsett jár egyetemre. Én feljöttem Pestre, apukám egyedül maradt Fehérváron, mégsem akar Kínába visszamenni.
- Jól beszél már magyarul?
Jól beszél, csak nehéz a kiejtését megérteni.
- S te beszélsz kínaiul?
Sajnos nem. Én már Magyarországon születtem, itt jártam óvodába, iskolába, de nagyon sokáig bántott, hogy kínai vér is van bennem.
- Miért?
Mert az iskolában sokat csúfoltak. A gyerekek kegyetlenek, és kivetik maguk közül azt, aki nem olyan, mint ők. S bár én magasabb vagyok, mint általában a kínaiak, a bőröm színe sem sárga, de a szemem vágásán látszik az ázsiai származás.
- S ez baj?
Már nem bánom. S bár még ritkán, de ma is előfordul, hogy megjegyzést tesznek rám, ma már örülök, hogy nem vagyok átlagos. Amióta Kínában voltam, ahol megismertem az ottani családomat, apukám első házasságából való féltestvéreimet, 20 unokatestvéremet, hatalmas rokonságomat, másként gondolok magamra is.
- Milyen nyelven beszéltetek?
Sajnos a rokonaim nem beszélnek angolul. Azonban, mivel apukám vitt el minket, engem és a két húgomat, ő tolmácsolt. Meg fordítóprogrammal is beszélgettünk. Az egyik bátyámmal nagyon jól megértettük egymást, a másik ottani testvéremmel kevésbé. Egy biztos, másként láttam az országot, mint az, aki utazási irodával megy Kínába. Hiszen én rokonoknál voltam, közelről megfigyelhettem, hogyan élnek az emberek.
- Nagyon máshogyan, mint itthon?
Igen. És nem csak azért, mert olyan hatalmas az ország. Európai szemmel szinte felfoghatatlanok a méretek. Egy Magyarországnyi város, kisvárosnak számít. De nem ez a lényeg, hanem a szemléletbeli különbségek.
Én úgy láttam, hogy Kínában a nők még mindig másodrendűek, az a dolguk, hogy vezessék a háztartást és szüljenek. Lehetőleg első gyerekként fiút. Mert a vagyont, a földet, az üzletet a fiú gyerek örökli, vagy a fiú unoka. És a pénz, a rang, a hierarchia nagyon fontos. Pontosan számontartják, hogy kinek mije van, s e szerint ítélik meg. A családban a férfi szava dönt, az van, amit ő akar. Ezt apukám viselkedésén is éreztem néha.
Engem például orvosnak vagy diplomatának szánt. Be is iratkoztam a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karárnak a dietetikaképzésére. Az én utam azonban másfele vezet. Ezt apukám elég nehezen érti meg. Sok konfliktusunk származik ebből. Apukám hiába él itt évtizedek óta, azért ő kínai. Hangosan beszél, mint mindenki abban az országban, és elvárja, hogy teljesítsem az ő vágyait.
Nagyon nehéz élete volt. Hatan voltak testvérek, iszonyú szegénységben nőttek föl, egy ceruzával mentek iskolába, és már gyerekként dolgozniuk kellett. Én értem, hogy szeretné, ha én sokra vinném, tudom, hogy jót akar nekem, de nem úgy, ahogyan én szeretném. De efféle lázadás egy kínai családban meg sem fordul a gyerekek fejében.
- Azért visszamennél Kínába?
Persze. Tanulom a nyelvet. Nem nehéz, hiszen például a kínaiban nincs ragozás. Sok mindent meg is értek, csak persze írni, olvasni nem tudok. Egy átlagkínai 3500 jelet ismer, és ezt a gyerekek ötéves koruktól kezdve tanulják. De a legfontosabb jeleket már tudom, és biztosan megyek még Kínába. Nagyon jól éreztem ott magam, és nekem szinte a legolcsóbb utazás, hiszen csak a repülőjegyet kell kifizetnem. A szállás, az élet már semmibe sem kerül. A rokonaim egymást túllicitálva etettek, itattak, vásároltak nekem. Ez nagyon jellemző az ottani emberekre.
Szóval mennék szívesen, ha lehetne, ha a vírus megengedné, de nem tudnék ott élni. Én ott európai vagyok, különc, idegen. Ahogyan itthon is egy kicsit. De végül is a hivatásomat annak köszönhetem, hogy még a gimiben is kicsit kiközösített voltam. Ki akartam tűnni, ezért elhatároztam, hogy modell leszek. Elmentem egy ügynökséghez, ahol elmondták, hogy pontosan milyen méretek kellenek ahhoz, hogy kifutóra léphessek. Mivel ezt akkor nagyon akartam, hát lementem egy edzőterembe, hogy megizmosodjak.
- Ez elég jól sikerült.
Igen, szerencsém volt, egy remek személyi edzőhöz kerültem. Egy év sem kellett hozzá, hogy teljesítsem az ügynökség elvárásait. De addigra rájöttem, hogy a modellvilág nem nekem való. Valahogy számomra nincs benne kihívás, nekem kevés, felszínes. Lehet, hogy nem így van, de én ezt éreztem. Meg közben az edzőteremben elkezdtem csoportos órákra is járni, és minden szabadidőmet ott töltöttem.
Ültem az edzőm mellett, és figyeltem, hogy mit mond, mit csinál. Szerelmes lettem a fitneszbe. S mivel látták, hogy örökké ott lógok, egyszer megkértek, hogy helyettesítsek egy step aerobic órát. Mivel én tízéves koromtól öt éven át táncoltam, csináltam az órára egy olyan koreográfiát, melyet szinte senki sem tudott követni. Borzalmasan leégtem. Egymás után kimentek az órámról az emberek. De akkor rájöttem, hogy ehhez kevés a lelkesedés, ez egy szakma, amit meg kell tanulni.
- S akkor elkezdted képezni magad?
Igen. Aerobik-sportoktató, személyi edző és stepoktatói képesítést is szereztem. Tanultam példaképeimtől Firenzében is. S amint megvoltak a papírjaim, kezdtem órákat tartani Székesfehérváron. Minden pénzemet arra költöttem, hogy külföldi dance aerobic versenyeken induljak. Kijevben meg is nyertem egy ilyen versenyt, Krétán negyedik lettem. Megismertem remek embereket, akik meghívtak már előadónak egy-egy általuk szervezett rendezvényre.
Tavaly öt országban is jártam ilyen rendezvényen. Különös világ ez, és nekem nagyon tetszik. Vannak sztár prezenterek, vagyis olyan oktatók, akik minden hétvégén valahol a világban, egy nagy fitneszrendezvényen, amilyen mondjuk nálunk a Fit Balance, sok száz résztvevő előtt, egy kivilágított, hatalmas színpadon tartanak 40-45 perces órákat, és ezzel nagyon sok pénzt keresnek. Persze nem a pénz a lényeg, hanem a hangulat, amikor rengeteg ember, remek zenére, egyszerre mozdul, és élvezi, hogy mozog.
- A vírus miatt, gondolom, ezt most nem tudod csinálni.
Hát nem, sajnos. De Fehérvárról tavaly feljöttem Pestre, s ez a váltás sem volt könnyű. Tíz nagy fitneszterembe adtam be az önéletrajzomat. Tudni kell, hogy a nagy termekbe óraadónak bejutni nagyon nehéz. S büszke vagyok rá, hogy a főváros két legnagyobb, szakmailag legmagasabb színvonalú termében kaptam órákat. És hogy a vendégek szeretnek. Talán mert érzik, hogy én is szeretem őket és a szakmámat. Szeretem lelkesíteni az embereket, megtanítani a küzdelem, a mozgás élvezetére, a helyes mozdulatokra. Tele vagyok tervekkel, álmokkal.
Szóval megtaláltam a helyemet.
Még nincs hozzászólás