Mikszáth Kálmán: Hosszú szerelem
Mikszáth Kálmán: Hosszú szerelem
Mint új ember, nem ismertem az utcámat. Csendesen lakom az első emeleten, s szinte jólesik tudnom, ki a szomszédom, ki a vis-ŕ-vis-m. Az átellenes házak komoran bámulnak rám, mint megannyi szfinx, megoldatlan belső életükkel.
Bezzeg a bennszülött még azt is tudná, hányfélét és mifélét főztek ott tegnap, mily érzelmek, mily titkok nehezednek a bennlakóra; mik az örömeik, mi a búbánatuk.
Én semmit sem tudok.
Mindössze az átellenes ablakokon pihennek meg néha szemeim. Két kis módos ablak ez, melyen a zsaluk többnyire le vannak eresztve, de nem úgy, hogy én be ne láthassak a hézagokon.
Az ablakokban mindjárt az első napon gondosan ápolt virágokat vettem észre. Biztos jele, hogy ott hölgy lakik. S mert biztos a jel, és mert az ember amíg eleven, szívesen indul az ilyen biztos jelek után, addig-addig cirkált ott tekintetem, míg észre nem vett egy gyönyörű barna fejecskét. De ott, ahol ez a kedves barna fejecske végződött, nyomban egy szőke férfi fej vette kezdetét, többnyire veszélyes közelségben ehhez, nem ritkán pedig egy-egy hosszan tartó csókban forrva össze ezzel.
Oh, kedves költői fészek! A mézeshetek tündértanyája. A két zöld zsalu, mely a napfényt nem ereszti be, mintha mondaná: »van ott fény elég«. A két zsaluról visszaverődik a pajkos sugár, mely ha már nem mehet be a boldog párhoz, ott táncol a reménység színére festett zsalu bordácskáin reggeltől estig.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2024. évfolyama 1. számának 33. oldalán!)
Még nincs hozzászólás