Mikor lesz az esküvő?
Nem volt túl sok fogam elöl, amikor megesküdtem a Tesla magnó előtt, hogy én háromszor fogok férjhez menni. Nem tudom, hol lehet az a szalag, de már úgysem lenne min lejátszani.
Szóval ültünk a nagyszobában anyával, vasárnap délelőtt volt, besütött a nap, és a szerelemről beszélgettünk. Ekkor már túl voltam két szerelmi csalódáson, az egyik az új kislány miatt hagyott el, akinek hosszabb volt a haja, mint nekem.
Ez nem volt nehéz, mert az enyém tövig volt vágva, anya szerint így kényelmesebb nyáron, nem izzad be a nyakam. Zokogtam, könyörögtem, ne vágja le, ragassza vissza. Azt mondta, ne sírj, hamar megnő, addig pedig képzeld azt, hogy aranyszőke, és a földig ér.
Egyáltalán nem volt fair, hogy Levente nem tartotta be a szabályt, amit már a legelején kikötöttem: nekem földig érő aranyhajam van, ezt kell képzelnünk.
Bólogatott, hogy rendben, mondjuk, hogy az van. Meg is dicsérte sokszor, hogy mennyire földig érő és milyen arany.
És akkor? Egyik nap még ezt képzelte, másik nap meg már nem? Simán elfelejtette? Csak úgy? Mintha sosem lett volna?
Megérkezett az új kislány két kis cérnavékony varkoccsal, katicabogár gumival, és Levente többé rám sem nézett.
A másik nagy csalódás már a nagycsoportban történt, a szerelmem szőke volt és magas, felért egészen az óvó néni derekáig, mindenki azt hitte, hogy már iskolás.
Volt valami bizsergető abban, hogy egy igazi férfi szorongatja az ujjamat a délutáni alváskor. A matracunkat szorosan egymás mellé toltuk, és lehunytuk a szemünket, mintha aludnánk, de nem aludtunk, hanem egymásra gondoltunk.
Az udvaron aztán ugyanarra az ujjamra gyűrűt is kaptam, fűszálból volt megtekerve, a közepén egy apró kék virág. Ennek a szerelemnek a kegyetlen sors vetett véget, megtudtuk, hogy ősztől máshová megyünk iskolába.
Szóval ültünk anyával a piros műbőr kanapén, a nagyszobában, az is lehet, hogy csak ő ült a kanapén, én meg az ölében, kezemben a Tesla magnó mikrofonja, anya akarta, hogy vegyük fel, mert akkor sosem múlik el az a délelőtt.
A szerelemről beszélgettünk. Hogyha majd férjhez megyek, a férjem annyira fog imádni, hogy el is mosogat helyettem, és a szemetet is magától kiviszi – ilyesmiket mondtam. Anya meg nevetett.
– És ha nem mosogat el? – kérdezte. – Akkor elválok! – És azután? Elvált nő leszel? – kérdezte csodálkozva anya. – Dehogy is, újra férjhez megyek!
És ekkor tört fel belőlem az a mondat, akár egy súlyos jóslat, átok vagy áldás, ki tudja: én háromszor fogok férjhez menni.
Most meg, tessék, már megint a nappaliban ülünk anyával, vasárnap délelőtt van, besüt a nap. Ez már egy másik szoba, egy vénebb nap, és másmilyen a kanapé is. A szerelemről beszélgetünk. Arról, hogy mikor toppan már be az a bizonyos, az igazi, az utolsó – a harmadik.
Még nincs hozzászólás