Marcipán szerint a világ
Szia, én vagyok Marcipán. Tudom, a nevem alapján mindenki azt hiszi, hogy kicsi és édes falatka vagyok.
Látszólag tényleg pici falatka vagyok, oldalnézetből kifejezetten kompakt. De aztán jön a mérleg, és kimondja a kegyetlen igazságot: 16 kiló! Anyukám mindig felsikít, amikor ezt meglátja az orvosi rendelőben, a doktor bácsi pedig kitiltott. Azt mondta, addig nem mehetek vissza, amíg le nem fogyok vagy 2 kilót. Na, jól megijesztett, ha nem mehetek, akkor nem megyek, legalább nem nyomkodja a bűzmirigyemet.
A világ szerintem nem igazságos. A szomszéd tacskó úgy néz ki, mint egy horpadt virsli, és eszik, amit csak akar. Én pedig csak megnézem a csirkecombot, és máris hízom fél kilót. Anyukám azt mondja, ne szomorkodj, Marcipán, nem vagy te dagadt, csak a csontod nagy. Két tévedés van itten, először is a csontom csak közepes, és kicsit sem szomorkodom. Szerintem egyszerűen csak túl sok a szeretet bennem, és a szeretet sokszor nehéz. Menhelyi kiskutya voltam, én csak tudom.
Amúgy én imádom az életet. Tudom, minden kutya ezt mondja, de én komolyan. Imádom a sétát, bár utálom, hogy minden póznánál meg kell állni, mert anyu nem bírja a tempót. Imádom a hasvakarást, és imádom, hogy mindenki azt hiszi, kölyök vagyok. Pedig 5 éves is elmúltam, csak jó a séróm. Ja, a színem zsemle, anyu szerint viszont halovány rózsaszínbe hajló színarany.
A sétáról még annyit, hogy az emberek indokolatlanul nagy jelentőséget tulajdonítanak a nadrágnak. Minek az a két szár? Ha engem kérdeztek, teljesen felesleges. Én megyek nadrág nélkül is, riszálom a pampuskámat, és mégis mindenki elolvad tőlem.
A világon amúgy kétféle járókelő van: aki megsimogat, és aki meg fog simogatni. Az előbbieknek kedvence vagyok, az utóbbiaknak pedig leszek. Odamegyek, rájuk nézek, felkínálom a testemet. Ha nem értik a célzást, akkor megugatom őket szeretetből. Vagy nevelésből. Attól függ. Ha adnak jutit, abbahagyom az ugatást, és felugrálok a hülye nadrágjukra.
Amit még imádok, a kanapé. Ott szeretek héderelni rajta, ahol a szép selyem ágytakaró van a türkiz pávákkal, bár anyu utálja, ha ráfekszem. Ezért én sosem a csatakos pocimmal fekszem rá, hanem hanyatt, mert hátul nagyjából tiszta vagyok. Aztán horkolok, bár nekem erről fogalmam sincs, mivel épp alszom.
És amit pedig utálok, ha fényképeznek. Engem csak altatásban lehet lekattintani. Ha nem alszom, akkor hátat fordítok, úgy nem ismer rám senki, aki meg akarna enni.
Még nincs hozzászólás