Miért ne most?
– Felöltöznél végre?
Idegesen kocogtattam a karórám számlapját Szofi előtt, aki még az alvópólóját viselte, és azt ismételgette a telefonba a barátnőjének, hogy irtózatosan sok dolga lenne a munkahelyén, rosszabbkor nem is halhatott volna meg anyám nővére.
– Az ember mindig rosszkor hal meg, nem gondolod? – vetettem oda ingerülten, de meg sem hallotta.
A lelkem mélyén megértettem őt. Anyám kiállhatatlan nővére soha nem volt jóindulattal iránta, és a legutolsó megjegyzését – nyilván azért nem sikerül teherbe esnie, mert alkalmatlan az anyaságra –
Szofi kegyetlennek találta. Szívem szerint megkíméltem volna a szertartástól, de anyám hallani sem akart róla: nem teheti meg vele, hogy nem jön el, mit gondolnának a rokonok?
Végre-valahára elindultunk. Talán gyorsabb lesz tömegközlekedéssel, okoskodtam tévesen. Egy baleset miatt a busz csak lépésben tudott haladni. Az utastérben egyre fullasztóbb lett a meleg. Még virágot is vennünk kell, jutott eszembe.
– Hoztál vizet? – kérdezte Szofi. A száját húzta, amiért kiment a fejemből, és arról kezdett beszélni, hogy soha nem fogja tudni behozni a lemaradását.
– Hagyd abba! – szóltam rá. – Nekem is sürgős munkám van, ha nem tudnád.
Nyugtalanul pillantgattam az órámra. A busz csigaként araszolt, majd a forgalom végleg beállt. Szofi sértett arccal bámult kifelé.
– Boldogtalan vagyok – dünnyögte váratlanul. – Boldogtalan, érted?
Nem értettem, miről beszél.
A buszvezető ekkor közölte, hogy kinyitja az ajtókat, ha valaki esetleg le akarna szállni.
– Engedj ki! – állt fel Szofi.
Döbbenten meredtem rá.
– Most már úgysem érünk oda – vonta meg a vállát.
Pislogva néztem, ahogy az ajtó felé indul. Felpattantam, elkaptam a csuklóját, de kirántotta a szorításomból. Rohanni kezdett a közeli park felé. Haboztam egy pillanatig, aztán én is leugrottam a buszról, és dühödten utánaeredtem.
Egy öntöttvas kútnál találtam rá. Hosszan ivott a tenyeréből. Amikor felegyenesedett, és megfordult, a tekintete láttán képtelen voltam ráförmedni. Ragyogott a szeme, az arca, miközben megtörölgette a száját.
– Kóstold meg – mondta. – Isteni hideg.
Igaza volt. Hosszan ittam én is, aztán csak álltunk egymással szemben… majd elnevettük magunkat. Egyszerre minden olyan távolinak tűnt. A nyomasztó terhek, a kudarcok, mások megjegyzései, a halál. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megcsókoljam. Úgy, mint szerelmünk hajnalán. Derűs arccal mosolygott. Majd egy kavicsra mutatott, hogy milyen szép. Felemeltem: valóban az volt.
A busz, amelyikre felugrottunk, már tempósan tudott haladni. Akkor értünk a temetőbe, amikor a gyásznép részvétét fejezte ki a közeli hozzátartozóknak. A virág kiment a fejünkből. De a kavics még ott volt a tenyeremben.
Letettem a sírra, és egymást átkarolva néztük, milyen tündöklően fénylik a művirágokkal díszített koszorúk között.
Még nincs hozzászólás